Bárányról és farkasról
Élt egyszer egy farkas. De nem ám olyan egyszerű és hagyományos farkas volt ez, hanem egy csodálatos farkas.
Erdőt - mezőt járva mendegélt naphosszat, s közben minden amit látott, belement a fejébe. S, ha egy farkasnak sok minden kavarog a fejében, akkor azt el is kell mondania valakinek. Így történt, hogy az erdő lakói bámulattal hallgatták a farkas történeteit. Szóba állt ő mindenkivel, megállt a sündisznóval, az egerekkel, bár legjobban a bárányoknak szeretett mesélni.
Régi állatokról szóló históriákat, háborús történeteket, csak úgy zengett néha az erdő erőteljes, bár kissé magas hangjától. Megtörtént, hogy néha találkozott egy medvével vagy akár egy másik farkassal( !) is, akik nem mindig hitték el a történeteit. Ebből aztán sokszor veszekedés lett, s kicsit felborult az erdő rendje, de ez a mi farkasunkat nem nagyon érdekelte. Ilyenkor vállat vonva tovább ment, és elrugdosta a köveket az útjából.
Igenám, de egy farkasnak néha előjön az étvágya. Bár szívós fajta volt, jól bírta a koplalást, sőt még a bogyókat is szívesen megkóstolta, bizony nem volt mit tennie, néha meg kellett valakit ennie a hallgatóságból. Mit mondottuk, leginkább a bárányoknak szeretett mesélni. Szelíd, kedves állatok voltak, jóravaló tekintetük sem teremtette őket másra, mint egy kis farkasvacsorára. Így aztán a farkas addig - addig csalogatta őket, mesélt nekik a szív piros harisnyás madaráról, majd a szív piros harisnyás madarának párját ritkító párjáról, hogy azok egytől - egyik belebódultak a mesébe s ájultan estek össze. Ekkor a farkas nem sokat teketóriázott, fogta és összeszaggatta őket álmukban. Jóllakottan feküdt egy darabig a tetemek mellett, majd továbbindult.
Voltak jól bejáratott útjai. Itt lényegében mindent ismert. Pontosan tudta melyik fűszál merre hajlik, hol kell vigyázni a bogáncsokkal, hol a szakadékkal. Sokszor elidőzött, hogy megnézzen követ, virágot, szirtet, hasadékot.
A fák lenyűgözték. Érdes törzsüknél sokszor megállt, hogy megvakarja csatakos bundáját. Ezt az érzést mindennél jobban szerette.
Történt aztán, hogy valmelyik lágy délutánon egy olyan területre tévedt, amit addig még nem ismert. Dombok és rétek keresztezték egymást, patakok csörgedeztek a sás alatt. Körbe pedig mindenféle formájú hegyecskék ölelték egymást karonfogva. Tetszett is a farkasnak, pedig amihez nem volt hozzászokva, elsőre idegenkedett tőle.
Most azonban felkeltette érdeklődését ez a sokszínűség, s kedvet kapott, hogy felkutassa.
Ahogy járkált a fák alatt, egyszer csak megpillantott a távolban egy aranyszínű bárányt.
Habár a a bárány bundája maga nem aranyszínű volt, a fák között beszűrődő napsugár olyan szögben érte a bárány testét, hogy azt aranyhálóba szőtte.
A farkas megállt és jódarabig nem tudta levenni a szemét róla. Valójában először látott bárányt egyedül egy erdőben, ráadásul ilyen szépet még soha. A bárány azonban már látott sok farkast egyedül, ezért nem érezte úgy, hogy most menekülnie kéne. Arról nem beszélve, hogy a fején két kis szarvacskát hordott, ami mindentől megvédte, mivel a szarvacskákban isteni erő lakozott.
Így álltak jódarabig egymással szemben, s nem mozdultak.
Az erdő susogott körülöttük s ömlött a fény.
Mindketten érezték, hogy ami ezután történni fog, az egyszeri és megismételhetetlen lesz, s nincs lehetőségük rá, hogy ne vegyenek egymásról tudomást.
Elindultak egymás felé, először kivárva, majd egyre gyorsabban, lépteik alatt ropogott az avar.
Mikor megálltak, hirtelen egymásra szegezték tekintetüket, s bárány látta magát a farkas szemében, és farkas látta magát a bárány szemében.
Mennyi idő telt el, nem tudni, de azt bizonyosan érzékelték, hogy egyszer csak a farkas homloka a bárány homlokához ért, amit a két szarvacska ékesített, s a farkas megszólalt:
- Nem tudnád ezeket e szarvakat levenni, hiszen kiszúrják a szememet?
A bárány felnevetett és azt mondta:
- Hát én ezeket a szarvakat le tudnám venni, de akkor te engem megeszel, mivel nem lesz velem az erőm, ami megvédene engem tőled.
- Ugyan már, hogy tudnék én egy ilyen gyönyörű bárányt megenni!
Erre a bárány kézenfogta a farkast és elvitte magához.
Útközben persze a farkas elkezdte mesélni a történeteit, s a bárány boldogan hallgatta. Sokszor belekérdezett ugyan, aminek a farkas nem örült, mivel egyáltalán nem volt hozzászokva, hogy valaki bármelyik pillanatban vegye magának a bátorságot, hogy félbeszakítsa, de végül ő is boldog volt, hogy mesélhet egy ilyen rendkívüli báránynak, akinek a fejét isteni erővel megáldott szarvacskák ékesítik.
Hazaérkezvén a bárány otthonába derült csak ki, hogy a szarvacskákban nem csak isteni erő, hanem még minden földi jó is lakozik, hiszen elég, ha bárány megfordítja valamelyiket, az rögtön terülj terülj asztálkámmá válik (mint abban régi mesében), s a farkas válogathat kedvére a sok jó falat közül.
Telt s múlt az idő, a farkas a báránynál maradt. A farkast azonban minden nap elfogta a régi vágya, hogy újra elmehessen az erdőbe, körülszaglálhassa a vidéket, felkutathassa a régi állatokat, akikkel szívesen diskurált, s bizony feltámadt a kedve újra ölni is. Ezt az aranyszörű bárány érezte, s egyre nehezebben engedte el a farkast.
Egyik éjjel, amikor a farkas megint el akart menni, bazárta az ajtót, a kulcsot pedig elrejtette az egyik szarvába. A farkas erre égtelen dühbe gurult, s követelte, hogy azonnal nyissa ki az ajtót, különben széttépi darabokra őt. Erre a bárány nagyon megijedt, levette a szarvát, hogy átadja neki a kulcsot, de azt a farkas már nem tudta kivárni. Rávetette magát és darabokra szaggatta, majd sarkon fordult és elment.
Szerencsére a bárány mindig ügyelt rá, hogy a lelkéből egy darabot a szarvába rejtsen, így amikor a farkas bevágta maga mögött az ajtót, a báránylélek kiszökött a szarvacskából, s felszállt a magasba. Azóta felhő képében kíséri a farkast, s néha éjjel, amikor a farkas aludni tér, megpróbál olyan közel kerülni hozzá, ahogy csak tud. Ilyenkor fölé száll, és hajnalonként egy csepp harmat jelenik meg a farkas homlokán.
De a farkas ezt már nem érzi.
Rettenet történet
Rég volt, tán igaz sem volt.Ilyen bölcsességeket még az anyjától hallott. Bár akkor sem tudott ezzel mit kezdeni, most mégis ez a mondat szólt a fülében, amikor rákanyarodott a földútra.Nem emlékezett már hányadiknál kellene balra mennie, valahogy mindegyik egyformán nyomasztónak tűnt. Vityillók, még a rendszerváltás előtti időkből. Csupa egyforma telek, méterre kimérve, gondosan. Se több, se kevesebb. Nem volt ám urizálás, meg kilátás. Még magasles sem. Kukoricaföld meg búzatábla drótkerítéssel tálalva. Na meg sár.A palatetőket különben szerette. Ez volt itt mindenfelé. Különösen a kiszögelléseket, ahogy átütött rajtuk a fény. Némelyik bezöldült a mohától és a mocsoktól. Ha erre rásütött a nap, egész jelenetek sorait lehetett rajtuk kibogarászni. Sok mesét talált ki ilyen tanácstalan délutánokon. Ahogy múlt az idő, úgy jelentek meg a különböző alakzatok egymás után, néha egy galamb vagy más kisebb madár is bekapcsolódott, mostmár aláfestő zenét is adva - karmaik jóvoltából - a történeteknek.Sokszor jöttek ki az anyjával, aki szorgosan kapálta az ágyásokat, taposta ki cipőjével a köztes utakat szigorúan két lábnyira. Soha nem értette, mire föl ez a kényszeres pontosság.- Mert ez így szép. Így rendes.Ó, hogy utálta ezt a szót. Mintha ezen múlott volna minden a világon. Mintha a szülei bármit is felfogtak volna a rendetlenség és rend viszonyáról, miközben végiggürizték a napot a " telken".Az tűnt fel neki, hogy ebben a kertben nincsenek virágok. Máshol azért fel lehetett fedezni néha egy tulipánt vagy egy rózsát, de náluk, semmi. Az anyjának egyszerűen nem jutott eszébe virágokat ültetni. Egyedül a drótháló tövében voltak ibolyák, de azokat még ő hozta a völgyből tíz éves kora körül. Ennek áprilisban mindig örült is, mert szépen elszaporodtak.Persze a mai fejével már tudja, hogy miért nem voltak virágok.Mert az apja nem engedte meg.Lényegében nem engedett semmit. Se le, se el, se fel. Legszívesebben letagadta volna a világot, amiért létezik, amiért és ahogy egyaránt.Különösen a szíve nem engedett fel. Hegy alatt, kő alatt, örök időkre zárta be egy jégkalitkába, ahol viszont az vert forrón tovább, mert a szív már csak ilyen. Vert és forrt a dühtől.Tizenkét dühös ember lelke egy testben. Ez a megtestesült düh volt az apja. Erről egyszer tudtak beszélni.Három napon át mesélte az életét. A lényegére próbált figyelni annak a hirtelen elézúdított múltnak, amihez neki semmi köze nem volt, s amiről addig semmit nem tudott, de nem lehetett mondani, hogy pontosan megértette volna az okokat. Ami átszüremkedni látszott, talán az, hogy az emberi görcsös szenvedés kulcsa valahol a megaláztatásban rejlik. Az azonban korántsem annyira egyértelmű, hol is fogantatik a megaláztatás. Megérteni, honnan ez a rengeteg indulat és keserűség, mely oly sok rettenetességet okozott neki és az anyjának.Most hozzá igyekezett.Nehezen szánta rá magát, mert súlyosan félt tőle, amióta az eszét tudta. És az elég korán meglátogatta. Gyakorlatilag mindenre emlékezett három és fél éves kora óta. Ezen sokat gondolkodott, hogy vajon ezzel miért is verte meg a sors ( noch dazu). Mert, ha valami ennyire rossz, legalább ne lenne emlékezőtehetsége ilyen pontszerűen és folytonosan egyszerre. De valamiért így rendelte az isten, (bár ez a későbbiekben előnyére is vált.) De akkor ott, ahogy végül elérte az utolsó mellékutcát, még nem tartott máshol, minthogy összeszedve minden bátorságát, bemenjen az oroszlán barlangjába.A ház(?)ugyanabban a félkész állapotban leledzett, mint abban az évben, amikor meghalt az anyja. Azóta inkább csak romlott, sőt szinte csontig rohadt. Nyilvánvaló volt, hogy egy alkoholista emberhez jött. Ez újdonságként hatott, addig ugyanis ital nélkülinek tudta az apját, akinek nem kellett ahhoz berúgnia, hogy éjjel megérkezvén a panelházba, ahol laktak, iszonyú hangosan rúgja szét a szobaajtót, de olyan erővel, hogy a gyerekszoba ajtajáig szálljanak az üvegdarabok, ami az előszoba másik oldalán volt, pont szemben. Ilyenek ha nem is mindennaposak, de gyakori rendszerességgel történtek. Ha megcsörrent a kulcs zárban két dolgot jelenthetett. Reggel fél hatkor a megnyugvást, délután kettő után a gyomorgörcs kezdetét.Most pedig ott feküdt előtte ezen a nyomortanyán.Szinte fel sem fogta, ahogy megmozdult az ágyában, ki is áll előtte. Morgott ugyan valami zavarosat egy légpuskáról, amivel azonnal lelövi, mint egy kutyát, de nem volt benne biztos, hogy ez neki szólt. Ahogy ott állt és felnézett a plafonra, mindenhonnan zöld hernyók ereszkedtek alá. Lógtak szálakon, mint egy kis liften, utaztak a nyaka felé. Kénytelen volt elugrani előlük. Egyszer aztán mégis megkérdezte, hogy már megvan - e a diplomája.- A fele kész. A diplomamunkám is. Már csak egy vizsgakoncertet kell játszanom és akkor vége.De addigra már befordult újra a fal felé, mert nem nagyon érdekelhette a dolog.Soha nem hallotta hegedülni.- Elvinnék pár dolgot.- Fent van a padláson.Nem sok minden maradt. De a régi határidőnaplóját, amit azon a nyáron vezetett, amikor beteg lett az anyja, és a háromkarú kovácsoltvas gyertyatartót még megtalálta. Sokszor eltűnődött ezen a feliraton.Határidőre halt meg.Kilépett a még hideg, de már tavaszias levegőre és nem nézett vissza többet. Visszaindult oda, ahová akkor már nagy nehezen eljutott, a megbocsájtásig.Az apja még tíz évet élt.
Bárányfelhő
Már az írott történelem előtti időkben megmondott mindent, ami megmondható. Nincs rá bizonyíték, elvégre ez az írás előtti időkben történt, talán még azelőtt is, amikor a sötétség a világosságtól el se választatott.
Ezért nem írta le senki, de mi tudjuk.
A Bárány - nem, nem AZ a bárány - ugyanis nem hallgat. Bárány harsány és szenvedélyes. Hannibal Lecter se menne vele semmire. Talán egy halal hentes, ha hagyná magát, de ő halal hentesekhez csak kollegákat és kolleginákat megy vásárolni, hogy aztán Hannibal Lecter módjára... nem, nem fogom kiadni. A Bárány növényevő, és kész.
"Tényleg ezt Kant mondta volna? Azt hittem, én." De a többiekkel se különb a helyzet. A nagy elődök, Platón, akihez képest Alfred North Whitehead szerint minden további filozófia csak lábjegyzet, Schopenhauer, Hegel, Heidegger, Wittgenstein, a posztmodernistákat, különösen a feketelábú Derridát hagyjuk, tehát mindezek az elmék csak utórezegtek hozzá képest.
Csodálatos és utolérhetetlen. Már négyévesen csodálatos volt, ott Dunaújvárosban, kelta szülők gyermekeként, akiktől a gael Csermák nevet örökölte. Minden nap elérzékenyül, amikor a tükörbe néz. Igazából bele se kell néznie: tudja, hogy most még annál is csodálatosabb és utolérhetetlenebb.
Mindössze egy dolgot nem akar elfogadni, pedig az (is), hogy Micimackót plagizáljam, illetve Koncz Zsuzsa Micimackóját, tény, tény, tény. Könyvében préselt juharlevéllel, egy kisgyermekkori bárányhimlő emlékével, puha japán gyapjú alsóneműjéből kipislogva, szájában az út szélén talált növények utóízével.
"Nem vagyok juh!"
És csodálatos, utolérhetetlen homlokán pici bárányfelhő jelenik meg ilyenkor.
- Nahát! Milyen formásak is ezek a languszták!
- Akarod mondani guszták.
- Igen. Kár, hogy mind a tíz lábát látom. Olyan, mintha mindjárt elmászna innen erről a gyönyörűen megterített asztalközépről. Csak nem mahagóni?
- Ó, dehogynem. Még az üknagymamámtól maradt ránk. Mikor megnyitottam ezt a kellemes otthonra emlekeztető vendegházamat, jó ötletnek tűnt idehozatni. Méltó a hely szelleméhez.
- Micsoda szellemes ötlet. Csak valahogy olyan huzatos itt. Mindig megcsap.
- Pedig itt nem szereltetünk légkondit. Ez egy környezettudatos vállalkozás.
- Na, de nézzük csak tovább a kínálatot.
Eperlevélbe csavart kígyótojás. Remek ötlet. Ki találta ezt ki? Csak valami zseni lehetett. És ezek a csodálatos borok. Egyenként kiválogatva az összes fogáshoz. Mondhatom pazar.
- Ráadásul mi nem pazarolunk. Ami megmarad a konyhán, másnap mindent felhasználunk. Itt a legrosszabb esetben bélszínt kapnak a kutyáim.
- Jajj de édes. És micsoda állatbarát. Már érzem, milyen jó helyre is jöttünk. Csak valami nagyon furcsa, megfoghatatatlan illat csapta meg az orrom. Olyan kesernyés, kicsit fanyar, úgy csiklandozza az orromat. Sőt néha már egy kicsit mintha a gyomromat is. Valahogy lassan már émelyít is, nem is tudom.
- Nem értem. Mi lehet az?
- Azt hiszem tudom. Alighanem, a pénz szaga.
- Igen. Kár, hogy mind a tíz lábát látom. Olyan, mintha mindjárt elmászna innen erről a gyönyörűen megterített asztalközépről. Csak nem mahagóni?
- Ó, dehogynem. Még az üknagymamámtól maradt ránk. Mikor megnyitottam ezt a kellemes otthonra emlekeztető vendegházamat, jó ötletnek tűnt idehozatni. Méltó a hely szelleméhez.
- Micsoda szellemes ötlet. Csak valahogy olyan huzatos itt. Mindig megcsap.
- Pedig itt nem szereltetünk légkondit. Ez egy környezettudatos vállalkozás.
- Na, de nézzük csak tovább a kínálatot.
Eperlevélbe csavart kígyótojás. Remek ötlet. Ki találta ezt ki? Csak valami zseni lehetett. És ezek a csodálatos borok. Egyenként kiválogatva az összes fogáshoz. Mondhatom pazar.
- Ráadásul mi nem pazarolunk. Ami megmarad a konyhán, másnap mindent felhasználunk. Itt a legrosszabb esetben bélszínt kapnak a kutyáim.
- Jajj de édes. És micsoda állatbarát. Már érzem, milyen jó helyre is jöttünk. Csak valami nagyon furcsa, megfoghatatatlan illat csapta meg az orrom. Olyan kesernyés, kicsit fanyar, úgy csiklandozza az orromat. Sőt néha már egy kicsit mintha a gyomromat is. Valahogy lassan már émelyít is, nem is tudom.
- Nem értem. Mi lehet az?
- Azt hiszem tudom. Alighanem, a pénz szaga.
Rettenet történetRég volt, tán igaz sem volt.Ilyen bölcsességeket még az anyjától hallott. Bár akkor sem tudott ezzel mit kezdeni, most mégis ez a mondat szólt a fülében, amikor rákanyarodott a földútra.Nem emlékezett már hányadiknál kellene balra mennie, valahogy mindegyik egyformán nyomasztónak tűnt. Vityillók, még a rendszerváltás előtti időkből. Csupa egyforma telek, méterre kimérve, gondosan. Se több, se kevesebb. Nem volt ám urizálás, meg kilátás. Még magasles sem. Kukoricaföld meg búzatábla drótkerítéssel tálalva. Na meg sár.A palatetőket különben szerette. Ez volt itt mindenfelé. Különösen a kiszögelléseket, ahogy átütött rajtuk a fény. Némelyik bezöldült a mohától és a mocsoktól. Ha erre rásütött a nap, egész jelenetek sorait lehetett rajtuk kibogarászni. Sok mesét talált ki ilyen tanácstalan délutánokon. Ahogy múlt az idő, úgy jelentek meg a különböző alakzatok egymás után, néha egy galamb vagy más kisebb madár is bekapcsolódott, mostmár aláfestő zenét is adva - karmaik jóvoltából - a történeteknek.Sokszor jöttek ki az anyjával, aki szorgosan kapálta az ágyásokat, taposta ki cipőjével a köztes utakat szigorúan két lábnyira. Soha nem értette, mire föl ez a kényszeres pontosság.- Mert ez így szép. Így rendes.Ó, hogy utálta ezt a szót. Mintha ezen múlott volna minden a világon. Mintha a szülei bármit is felfogtak volna a rendetlenség és rend viszonyáról, miközben végiggürizték a napot a " telken".Az tűnt fel neki, hogy ebben a kertben nincsenek virágok. Máshol azért fel lehetett fedezni néha egy tulipánt vagy egy rózsát, de náluk, semmi. Az anyjának egyszerűen nem jutott eszébe virágokat ültetni. Egyedül a drótháló tövében voltak ibolyák, de azokat még ő hozta a völgyből tíz éves kora körül. Ennek áprilisban mindig örült is, mert szépen elszaporodtak.Persze a mai fejével már tudja, hogy miért nem voltak virágok.Mert az apja nem engedte meg.Lényegében nem engedett semmit. Se le, se el, se fel. Legszívesebben letagadta volna a világot, amiért létezik, amiért és ahogy egyaránt.Különösen a szíve nem engedett fel. Hegy alatt, kő alatt, örök időkre zárta be egy jégkalitkába, ahol viszont az vert forrón tovább, mert a szív már csak ilyen. Vert és forrt a dühtől.Tizenkét dühös ember lelke egy testben. Ez a megtestesült düh volt az apja. Erről egyszer tudtak beszélni.Három napon át mesélte az életét. A lényegére próbált figyelni annak a hirtelen elézúdított múltnak, amihez neki semmi köze nem volt, s amiről addig semmit nem tudott, de nem lehetett mondani, hogy pontosan megértette volna az okokat. Ami átszüremkedni látszott, talán az, hogy az emberi görcsös szenvedés kulcsa valahol a megaláztatásban rejlik. Az azonban korántsem annyira egyértelmű, hol is fogantatik a megaláztatás. Megérteni, honnan ez a rengeteg indulat és keserűség, mely oly sok rettenetességet okozott neki és az anyjának.Most hozzá igyekezett.Nehezen szánta rá magát, mert súlyosan félt tőle, amióta az eszét tudta. És az elég korán meglátogatta. Gyakorlatilag mindenre emlékezett három és fél éves kora óta. Ezen sokat gondolkodott, hogy vajon ezzel miért is verte meg a sors ( noch dazu). Mert, ha valami ennyire rossz, legalább ne lenne emlékezőtehetsége ilyen pontszerűen és folytonosan egyszerre. De valamiért így rendelte az isten, (bár ez a későbbiekben előnyére is vált.) De akkor ott, ahogy végül elérte az utolsó mellékutcát, még nem tartott máshol, minthogy összeszedve minden bátorságát, bemenjen az oroszlán barlangjába.A ház(?)ugyanabban a félkész állapotban leledzett, mint abban az évben, amikor meghalt az anyja. Azóta inkább csak romlott, sőt szinte csontig rohadt. Nyilvánvaló volt, hogy egy alkoholista emberhez jött. Ez újdonságként hatott, addig ugyanis ital nélkülinek tudta az apját, akinek nem kellett ahhoz berúgnia, hogy éjjel megérkezvén a panelházba, ahol laktak, iszonyú hangosan rúgja szét a szobaajtót, de olyan erővel, hogy a gyerekszoba ajtajáig szálljanak az üvegdarabok, ami az előszoba másik oldalán volt, pont szemben. Ilyenek ha nem is mindennaposak, de gyakori rendszerességgel történtek. Ha megcsörrent a kulcs zárban két dolgot jelenthetett. Reggel fél hatkor a megnyugvást, délután kettő után a gyomorgörcs kezdetét.Most pedig ott feküdt előtte ezen a nyomortanyán.Szinte fel sem fogta, ahogy megmozdult az ágyában, ki is áll előtte. Morgott ugyan valami zavarosat egy légpuskáról, amivel azonnal lelövi, mint egy kutyát, de nem volt benne biztos, hogy ez neki szólt. Ahogy ott állt és felnézett a plafonra, mindenhonnan zöld hernyók ereszkedtek alá. Lógtak szálakon, mint egy kis liften, utaztak a nyaka felé. Kénytelen volt elugrani előlük. Egyszer aztán mégis megkérdezte, hogy már megvan - e a diplomája.- A fele kész. A diplomamunkám is. Már csak egy vizsgakoncertet kell játszanom és akkor vége.De addigra már befordult újra a fal felé, mert nem nagyon érdekelhette a dolog.Soha nem hallotta hegedülni.- Elvinnék pár dolgot.- Fent van a padláson.Nem sok minden maradt. De a régi határidőnaplóját, amit azon a nyáron vezetett, amikor beteg lett az anyja, és a háromkarú kovácsoltvas gyertyatartót még megtalálta. Sokszor eltűnődött ezen a feliraton.Határidőre halt meg.Kilépett a még hideg, de már tavaszias levegőre és nem nézett vissza többet. Visszaindult oda, ahová akkor már nagy nehezen eljutott, a megbocsájtásig.Az apja még tíz évet élt.
Magunkkal tisztában lenni lenne jó.
De vajon ez a tisztaság számonkérhető - e bárki máson? Aligha.
Akárhogy eszmélünk, nem fogunk megoldásra jutni. A helyzetek, melyek elé a sors állít bennünket, próbára ugyan próbára tesznek - csodálkozhatunk egy nagyot, hogy még ez is ? - de aztán a kulcsot a válaszhoz mindig máshová rejti, mint ahol keressük. Aki megtalálni véli, egy percre fellélegezhet. Talán. Szerencse dolga.
Elidőzni a múltban, anélkül, hogy pátoszos nosztalgiába esnénk, akár pozitív, akár negatív irányban. Egyszerűen csak felfogni valamit abból a rengeteg átélt anyagból, amit az időérzékünk képességünk szerint megenged, mélyen meghajolva az emlékek előtt, a történet előtt, ami a jussunk. Nem kérdezni utólag, amire egykoron nem volt lehetőség.
Azzal az áhítattal szemlélni a világot, mintha az éppen ebben a pillanatban teremtődött volna.
Az arc, a kéz, a pillantások sora és az összes mozdulat, mely egybefűzi őket, kötéllé csavarodva továbbtekeredik a következő állomásra, ahol már mások állnak, és másképp nézik ugyanazt a képet, ami így állandó és folytonos is egyben.
Így magunkra már nem is lesz szükség.
Minőségi élet
Erre hivatkozni jó. El lehet vele kenni mindent, amit a fogalom valójában takar.
Sommás szlogen, nem vitás.
De mégis, akkor hol kezdődik a minőség és hol ér véget?
Vagy arra várunk, hogy a mennyiség átcsapjon minőségbe? Na arra várhatunk.
Talán a gyökerénél kellene kezdeni.
Ha a minőségen a dolgok LÉNYEGÉT tekintve, a tulajdonságaik összességét vesszük alapul, hogyan silányíthatjuk le például a vevő igényeinek éppen az optimálisan ( értsd: legtöbbet) kiszolgáló termékévé.
Mert itt pont szembejön a quantitás kontra qualitás legszembetűnőbb ellentmondása.
Vagyis a minőségi szempont éppen hogy eltűnni látszik, szemben az eladhatóság kétségtelenül fontosabb, ezáltal messzemenőkig felmagasztalt és roppant mód hihető mivoltával, a kielégített vágyak tökéletes színjátékával.
Milyen menő a minő.
És elhisszük, csináljuk, vesszük, vesszük, vesszük.
Kitapétázzuk vele a házunkat - már, ha módi lenne meg a tapéta ( egyszerű képzavar részemről, de elsőre jó ötletnek tűnt).
Nem. Már nem tapétázunk. Helyette megvesszük a méregdrága csempét meg a térkövet, bekevertetjük a legdivatosabb színárnyalatot, és aki a legminőségibbnek akar látszani, az a szürke ötven (?) árnyalatából kiválasztja pont azt az egyet, amit éppen a baráti(?) társasága konyhájában látott tegnapelőtt.
Aztán jön hozzá az összes többi külsőség, ahogy kell.
A minőség márpedig egy EGYSÉG, ami nem váltható aprópénzre, de még sok pénzre sem
Minő kárhozat és istencsapás.
Ráadásul pont az az EGYSÉG, ami a dolgaink EGÉSZÉN átszüremkedni látszik. Alig megfogható, tárgyiasítható vagy mitbánomén.
Egy olyan folytonosság, ami állandó és megszakíthatatlan kapcsolatban áll a léttel és annak bármelyik összetevőjével. Nincs olyan, hogy ha van pénzem, esély, ha nincs, fekély.
Mindegy, hogy cipőfűző vagy babakocsi.
Kép, tányér vagy ajtófélfa.
Nem ezen fog múlni semmi.
És még azon sem, ha megpróbálunk "tudatosan" ezzel szembemenni.( Megint egy szép kifejezés, amivel szeretünk pózolni.)
De ezt meghagyom másoknak, lerágott csont, el kéne már csak ásni jó mélyen valahová, ahol nem találnak rá.ú
Egy darabig.
Bevallom, szinte semmit tanultam Prokofjevtől, csak a szokásos zenekari darabok jöttek eddig elő életem során.
Egyrész bizonyára azért, mert a " mestereim"
( te jó ég, mindjárt elfog a röhögőgörcs), szóval inkább nevezzük őket leginkább az iszonyatos tévedések rendeletésszerű bekövetkeztének, soha egy árva jót nem szóltak erről az emberről. Na jó, mint emberrel kevesekkel foglalkoztak, merthogy az alkotó ugye, meg az ő műve, az bizony kettő, és ugyan elég már a művek nagysága, nem kell ezt holmi emberkedéssel keverni, ne bonyolítsuk már a megszokott tanrend kiváló értékíteletét, mi közünk hozzá, a tanulónak meg éppen elég a hangok bonyolult szövete meg az intonáció.
Hát kérem, nem elég.
De térjünk csak oda vissza, hogy egyszerűen nem szerették. Nem tudtak vele mit kezdeni, mert általában a hangokon kívül az ég egy adta világon nem akartak kezdeni semmivel.
Ha mondjuk szájbarágták nekik Kafka iszonyát, talán megsejtettek valamit a groteszkről, de már Mrožeket nem olvasták. Persze Dosztojevszkijt ciki volt nem olvasni, na meg Tarkovszkijt menő volt nézni, még ha egy büdös kukkot sem értettek az egészből. De "bizonyos" körökben ez a mindennapi kultúra, vagyis inkább a mindennapi kulturált időtöltéshez szükséges elégtétel része volt.
Mert ezzel lehetett jól pózolni, lám milyen kifinomultak vagyunk.
És bizony a dolgok miértje kevéssé foglalkoztatta őket.
Miért ír valaki olyan hangokat, mint amiket ír?
Hogyan lehetne ezt elvonatkoztatni attól a történelmi kortól, amiben élt és alkotott?
A személyes lényétől/ lényegétől meg pláne.
Azt már egyszer leírtam, hogy az iróniát legkevésbé a zenében értik az emberek.
A szavakkal kifejezhető lehetetlenség még csak - csak néha eljut az agyukig, de a zenében?
Hát az nem arra való. Ott szeretünk fenköltebb érzésekhez, mint a heroizmushoz, vagy a mindent áttetsző impresszionizmushoz, netalántán a naív kisleány ártatlanságát megigéző népi dalokhoz nyúlni. Ez tetszeni fog mindenkinek. Hozza a sikert.
És aki mindezt szóvá teszi, kifigurázza és közben mégis eszeveszett jó zenét ír belőle, az Prokofjev.
Erről szól a második szonáta.
Mint egy Bunuel filmben, ahol a pöffeszkedő pogár leveszi a cipőjét, hogy a virágos réten mezítláb sétát tegyen, de már a harmadik lépésnél megszúrja egy tüske a lábát. Sőt lehet, hogy egy rozsdás rajzszög. Mit keres a réten? Hát azt mi sem tudjuk.
Nesze nektek romantika.
Nahát micsoda moduláció sámán volt ez a Richard Strauss. Itt van belekomponálom nektek.
Vagy itt van egy beethoveni scherzo. Micsoda klasszikus.Nem ismertétek fel? Hát így szokta a nagy mester.
És ha még mindig nem csorog a könnyetek a nevetéstől beleírom nektek Schubert kintornás könnyeit a fináléba, hátha megjön a kedvetek sírni. Csak, hogy legyen rá okotok.
És, hogy megpecsételjem mindezt az életemmel, meghalok ugyanazon a napon, mint nagy vezérünk Sztálin elvtárs.
Hiába, nem csak élni, de halni is tudni kell.
Na meg zenét írni.
És az ott volt a kisújjában.
A kinézetről
Az emberek talán a legtöbbet a kinézetükkel bíbelődnek. A sajátjuk éppúgy a mindennapi fohászok és sóhajtások, fogadkozások és beletörődések kínos tárgya, mint embertársaiké.
Pedig mennyivel jobb lenne, ha nem tárgyként,
hanem, alanyként kezelnénk saját testünket.
Olyannak fogadnánk el, amilyenné tőlünk válnak. Mert ez a nagy büdös helyzet.
A test is szellem, erre kéne ráérezni és átvilágítani. Megfényesíteni, mint a faggyú a madarak tollait, hogy ne szürküljön meg idő előtt, ne ázzon át és váljon rongyossá, ne roskadjon meg minden meghajlástól.
Alázatosan tűrni az idő vasfogát és közben folyamatában szellemi táplálékkal átlényegíteni, csak mert NINCS MÁS VÁLASZTÁSUNK.
Ezt lehet és kellene tennünk nap, mint nap.
A kegyetlenség fajtái
Az első cseppben ott van minden következő csepp. Nevezzük ezt akárminek.
Sűrű sötét borította annak a vidéki kertvárosi háznak a szobáját, ahol megágyaztak nekem.
A padlóra kiterített matrac volt akkoriban az utolsó menedékem.
Jóravaló, nekem segíteni szándékozó emberek lakták, akik révén munkát találtam tizenévesként, hogy fenntartsam magam, ne kerüljek az utcára.
Kedden mindig náluk aludtam, mert a zenekari próba késő estig tartott és már nem volt vonat Budapestre, ahol albérletben éltem.
Hetente kétszer jártam tanítani egy kiskunsági zeneiskolába, amiből futotta rá.
A hét középső felében pedig beültem a kertvárosi karmester zenekarába, mert neki szüksége volt hegedűsre, nekem pedig egy helyre, ahol ülhetek és nem kell azzal a rettenettel foglalkoznom, legalább abban a pár órában, ami akkoriban meghatározta az életemet.
Ekkor már elmúltam tizennyolc éves, de az a számkivetettség és megaláztatás, amivel nap, mint nap keltem és feküdtem nem múlt. Valójában, ha tudtam volna még mennyi ideig nem fog múlni, alighanem rég megtaláltam volna a módját, hogy végképp véget vetek magamnak, de szerencsére a jövőt megmutatni még a legokosabb váteszek sem tudják, legfeljebb elhitetik velünk, ha valamilyen szerencsés egybeesésnek köszönhetően beigazolódni látszik egyik vagy másik jóslatuk.
Nekem nem volt jósom. Jószerivel semmim nem volt.
Mert valaki elvette mindazt, ami lehettem volna, s helyére odarakta magát, kihasználva a sorsomat, hogy nincsenek gyökereim, a tehetségemet, hogy képes vagyok bármit könnyedén átélni, megérezni, bele tudok bármibe helyezkedni és utolsó csepp véremig kitartani és végigcsinálni.
Amiért megszeretünk valakit, ugyanazért hagyjuk is el. Sokszor megfigyeltem ezt a különös kölcsönhatást. Már aki el tud hagyni. Tudja, ezt hogyan kell csinálni.
Ha olyan erőkkel talákozik, ami nyílvánvalóan erős és érthetetlen, honnan is az erő, mi az eredője, ( és eseteleg neki pont ez hiányzik magából) szívesen kezd viszonyt olyan személyiséggel, akiben mindezek a tulajdonságok megvannak és szipokázva csapnak ki, lángba gyújtva őt, akit a gyökeressége korlátol a legjobban, akinek a társadalmi rangja és hovatartozása megtartja, de jószerivel semmi más. Mivel minden más hiányzik. Amolyan kultúrbölény, aki szeret beledagonyázni a szépbe és a jóba, mert tudja, hogy azt szeretni kell, megtanulta, hogy jó polgár módjára milyen a jóízlés, és kiváltságos helyzetében egy fikarcnyit nem kell azért tennie, hogy mindezek az ölébe hulljanak, szó szerint a polcról. Könyvek, zenék, jó ételek, megfelelő társaság. És azt mondja, így kell éljetek!
Ha pedig te végülis nem felelsz meg ennek, mert nem hiszel a hívságban, a meghunyászkodásban, a görcsös megfelelésben, a hamis hangban, a " hovatartozás" alapvető előjogaiban, az erő nélküli létben, a kiváltságosok nyugalmában,
az elemi gondolkodás töredelmes visszaszorításában, akkor nem kellesz. Nem passzolsz bele. Túl zabolátlan, nem lehet irányítani.
Eltaszított, pedig nem voltam abban a helyzetben, hogy ne kelljen továbbra is a közelében lennem. Sőt, minden héten járnom kellett hozzá az óráira. Kitaposta lelkemet hosszas munkával és megszégyenítve vissza kellett ülnöm az iskolapadba. Behálózta az életem legkisebb zugát is, beleértve a testem minden rezdüléstét, majd ott hagyott magamra az élet kezdetén a semmibe.
És akkor ezt mindenki szó nélkül végignézte.
Azon a éjszakán, amikor megvetették nekem az ágyat a földön, ő is ott aludt a szobában.
Hallgatta egy darabig a zokogásom.
Ahogy a teljes megsemmisítés után egy - két évvel odafeküdt mellém megvigasztalni, még mindig nem fogta fel, mi is az, hogy kegyetlenség.
Azt hiszem, azóta se.
A verseny és az ő szelleme
Merthogy van neki. Állítólag.
Csak kérdem én, milyen szellemiség az, ahol a profizmus minden más tulajdonságot felül ír, ahol a hibázás, mint olyan, a legtöbb súllyal bíró tényező, ahol a tökéletességre hívó eszme teljesen elveszti a lényégét, amire hivatott volt létrejönni, az emberi képességek pedig háttérbe szorulnak, utat hagyván az embertelenségnek, amire csak a gépiesség adja meg a megfelelő biztonságérzetet.
A politikában stábok, előre megkonstruált stratégiák, a látszani akarás felülmúlhatatlan kényszere, a mindenkit kiütő játékos lesz a győztes. Ez a tökéletesen elidegenedett ember kapja a hatalmat.
És akkor tényleg jó lesz?
Aligha.
Részvét
Sokszor elhangzik emberek szájából - bár manapság egyre inkább csak írásban - bepötyögi mindenki egy óvatlan pillanatban, erre még jut idő, ha ismerte, ha nem, hiszen valamit mégiscsak megmozgat még mindig, ha valaki haláláról hallunk.
De vajon mennyi részvétet tudunk valójában megélni? Átfutunk rajta, mint a zöld réten, mint aki csak véletlenül arra tévedt, de már itt sem vagyok, ha valamire szükséged van, csak szólj, és aztán persze arra a valamire soha nem lesz szükséged, mert amire szükséged volna, az pont az, ami kimondhatatlan, amit nem kérünk mástól. Ilyent az ember nem kér. Részvétet.
Mert azt nem lehet kérni. Csak adni.
Tegnap bejött hozzám az egyik kisgyerekem órára és ahogy szoktam, megkérdeztem tőle, hogy van.
- Közepesen.- válaszolta.
Amikor rákérdeztem, miért, azt válaszolta, hogy azért mert szombaton meghalt az anyukája.
Nem érte váratlanul, ( engem annál inkább) mert három éve küszködött a rákkal, nyáron még közösen mászták a hegyeket, de most mégis nagyon gyorsan, hetek alatt kiderült, hogy vége.
ÉS MÉGIS, milyen furcsa is, hogy azt válaszolta, közepesen.
Egészen megdöbbenetett, holott emlékszem én is mennyire szenvtelenül álltam az anyám sírjánál gyerekként.
Aki elveszít, tudja, hogy elveszített. Ez a fatális.
Olyan lesz, mint egy letörött ág a földön. Hever, arréb rúgják, akkor ezentúl ott lesz.
Ennek a történetnek lehetne itt is a vége. De nincs.
S most kiderül, hogy mi is az a részvét.
A kislány szülei már három éves korában elváltak. Mindenkinek lett új élettársa, a kislány az anyukájával és az új apukájával lakott.
Kapcsolata a " régi" apukájával szintén megmaradt, akinek szintén van egy női partnere.
És most ez a két apuka összeköltözik a kislánnyal, hogy amíg szüksége van rájuk, nála legyenek mind a ketten. Vele éljenek, amíg kell és kivegyék a részüket mindketten abban a nehéz helyzetben, ahová sodorta őket az élet.
Mi ez, ha nem őszinte részvét?
Nem árt néha átgondolni, amit csinálunk.
A hangképzés a hegedülés mibenléte. Attól a pillanattól, hogy a vonó érintkezésbe lép a húrral és létrejön egy súrlódási felület, megtörténik a hang teremtése. A hangot formálni lehet. Alapvetően három irányba. Nyitni, zárni és tartani. Ebből a háromból a nyitás a legfontosabb, mivel csak azt lehet tartani vagy bezárni, ami már van. Ahogy a vonót a húrra helyezzük, és húzni kezdjük, rögtön egy folyamatos rezonanciában tartva, képezzük a hangot. Ez az egyirányú képzés arra törekszik, hogy a vonósebesség és a vonótapadás összehangolásával, egy folyamatosan áradó telt és fényes hangzást hozzon létre. Ezt úgy érhetjük el, ha a vonósebesség igazából mindig (de alig észrevehetően)gyorsulni próbál, miközben a tapadó felület (tehát a húr a lószőrt) állandóan visszatartani szeretné. Ahhoz, hogy ez teljesüljön, elengedhetetlen a hegedűs(teremtő) képzelete, mivel nem pusztán mechanikai hatásról van szó. Ezt úgy érhetjük el, ha a vonó egészét pontszerűen fogjuk fel. Ezek a pontok egymás mellett sűrűn helyezkednek el, egymásba kapaszkodva.A vonóhúzás sebessége és a vonónyomás súlya minden egyes pontot megragadva szakítja fel az összekapcsolt kötéseket és hozza a hegedű testével rezonanciába. Majd ez a rezonancia fokozódik a hegedűs testével,(vibrátó) valamint a hang terével való kölcsönhatásban(akusztika).
A vonóhúzást a vonóváltással tudjuk meghosszabítani,vagyis az irányváltás nem szabad, hogy befolyásolja a hang terjedését. Tehát nem oda-vissza történik, hanem azt kell elképzelni, hogy egy végtelen vonóhossz áll a rendelkezésünkre.A törést úgy tudjuk megoldani, hogy egy fekvő nyolcast képzelünk el, s ezen a görbén keresztül vezetjük a vonót, kiküszöbölve a megállást.S végül, de nem utolsó sorban útjára eresztjük a hangot. Az ugyanis, akár a fény, még azután is szól(hat), kinek itt kinek ott.
Az ígéretről
Nem csak szavakkal ígérünk.
Bár a kimondott szónak nagy ereje van, mégsem a legfontosabb kapocs ígéret és beteljesülés között. Mert mi is volna az a valóra vált szó? Semmiképpen sem az ígéret tökéletes volta, mert az ígérethez vezető út nem a bizonyossággal van kikövezve, hanem a hit által jön létre. A hithez viszont szorosan kapcsolódik a kétely, ami minden pillanatban a sarkunkra lép és elkerülhetelenül velünk van, akkor is, ha nem szeretjük. Ezt kibírni nem kevés, együttélni vele folyamatos megpróbáltatás, próbára tevés, ami egy egész életen át folyamatosan elkísér minket.
Teljesen mindegy, hogy az életünk melyik szegletét vesszük szemügyre. Ott van minden lépésben, minden vonóhúzásban, minden gondolatban, minden kapcsolatban.
Persze jó volna, ha kapnánk valami kézzelfogható segítséget hozzá ( mondjuk egy varázsfuvolát), de sajnos ilyesmi csak a mesékben van hozzá.( És ott sem mindig segít.)
A kérdés örök marad. Mi lesz a végén?
Ha tudnánk pontosan mikor és hol jön el a pillanat a végét illetően, akkor sem lenne könnyebb dolgunk. De ezt már sokan, sok helyen megírták, úgyhogy higgyünk nekik ( is).
A fontosabb feladat mégis inkább az ADDIG lenne. Az összes összetevőjével együtt.
Aki erre törekszik és bízik a csengettyű hangban, nem élt hiába.
A bántalmazó órája
( részlet)
Az utolsó éjszakán őt nézte.
Ahogy fújtatott mellette háton fekve. Valahol az állat és a gép között felúton. Emberi vonásokat nem tudott felfedezni rajta.
Gyorsan tudott elaludni. Bevégezte az aznapi penzumát és mint az épp kikapcsolt gép, átvette a sztendbáj móduszát.
Akinek nem nyomja a lelkét semmi súly, bármilyen aljasságot is követ el, az tud így elaludni. .....
Feltehető kérdés, hogy vajon ott akkor mi is volna. A lélek helyén.
Valójában egész együttlétük alatt ezt kutatta.
Semmi más nem érdekelte, csak a határátlépések. A határok feszegetése, aminél érdekesebb dolgot nem tudott nagyon elképzelni. Mettől - meddig ez, és mikor válik az ez, azzá. Hogyan? Írtózatosan érdekes dolgok ezek....
Egészen addig a pontig, amíg más, mások rovására ez nem ment. Mert ez a pont olyan élesen és világosan világított bele az egész elméjébe, hogy felvértezve érezte magát arra, hogy ellen tudjon állni mindannak a gonoszságnak, amit ez a mellette fekvő szuszogó, inakból és izmokötegekből felépített emberi váz megtestesített.
Hiszen tudta, itt egy valódi pszihopatával van dolga. Kíváncsi volt.
A képzelt kreátor maga. Aki éli mindennapi kényszeres életét, jól elbújva azok szemei elől, akik beleláthatnának a kártyái közé.
Hovatovább nincs is már sok lapja, mert az idő vasfoga még az ilyen alakokat is legyőzi, a gátlástalanság fokmérője egyre lejjebb csúszik. Az öregedés kegyelme íme megmenteni látszik még a lélektelenséget is.
De nem úgy a testet.
És ez bizony nagy félelme volt...
Sóvárgás
Tegnap este, egy egészen különös élményben volt részem. Persze csak azért, mert nem vagyok az a típus, aki éjjel sokat tartózkodik az utcán. Mitagadás én már hajnalban alszom.
Viszont tegnap kaptam egy meghívást, és ennek eleget téve, biciklivel tartottam hazazafelé, úgy kettő tájban. Kifejezetten jól esett abban lágy hűvösben, érdekes fanyarkás illatfelhőben, ami csak így a visszakacsintó nyárnak köszönhetően vett körül, miközben hajtottam a bringám a sötétben. Szerencsére nem lopták el, pedig megérkezve a Kudammra észleltem, hogy elhagytam a lakatkulcsot. Sebaj, úgy gondoltam itt a város szíveben biztos nem lesz gond. Így is lett. Egymagában ácsorgott a magányos utcasarkon, és hűségesen megvárta, hogy visszavigyem az otthonába.
El is indultam. Nem mondhatnám, hogy túl sok járókelő lett volna körülöttem, amíg áthajtottam Charlottenburgból Wilmesdorfon keresztül Schönebergbe, ahol lakom.
Aztán egyszer csak megérkeztem egy másik bolygóra.
Két három utca találkozásáról van szó, ahol körülbelül olyan ezer ember álldogált, elfoglalva az úttesteket, járdát, figyelmüket egészen egymásnak szentelve, kis csoportokban, de azért egész szorosan egymáshoz képest, beszélgetve. Kezükben természetesen itallal, de senki nem látszott magankívül, vagy senki nem volt túlságosan hangosabb a másiknál, tehát a dolog nem az ivásról szólt. Ahogy közelebb értem a kis tömeghez, ami a fekete éjszakában tényleg valahogy még sötétebbnek tűnt a tömbszerűsége miatt, akkor láttam, hogy bizony itt csak férfiak vannak. Bár kissé ebben is elbizonytalanodtam, mert egyesek( sőt mondhatni kettesek- hármasok) nem néztek ki hogy úgy mondjam emberszerűen. Volt, aki nyaktól felfelé valami narancssárga - piros rókaszerű bőrmaszkban beszélgetett egy békaemberrel. (Náluk értelemszerűen nem volt pohár, csak egymás kezét fogták.) Leszálltam a járgányomról, most már elkezdett érdekelni a dolog. Aztán megláttam egy hármast, ahol már teljes szkafanderben felém forduló létező lények állták utamat. Fekete, teljes testet beborító fényes megmondhatatlan képű űrlények hangja szólt belőlük. ( Na persze németül, de ettől most tekintsünk el, ez még fokozta is helyzet komikusságát számomra.) Nem vagyok otthon a fantasztikus műfajban, de el tudom képzelni, hogy a filmvilágból, vagy valamelyik regényben szereplő tökéletességgel utánzott figurák voltak itt megformálva, sőt életre keltve. Láthatólag teljesen értették egymást, csak szófoszlányok szintjén hallottam miről beszélnek, s rájöttem, ez nem nekem szól.
Aztán jött egy nagyobb társaság egy még nyitvatartó helység előtt, rajta a Männerkneipe elnevezéssel.
Na, ezután elfogott a teljes vágyakozás. Hiszen nem vagyok hülye, tudom miről szól ez a pár utca itt Berlinben, de mégis. Nekik van egy ilyen helyük. Bárki idejöhet, megnézheti a kínálatot, vegyülhet. Figyelnek egymásra, egy biztos pont az életükben. Nem fognák kinézni, nem fognak elzavarni, nem kell, hogy feszengve ijedezzél, mert teljesen nyílvánvaló, hogy miért jössz ide. Jókedvű, tökéletesen harmonikusan illeszkedő embercsapat, megengedve magának a humort, akár abszurd kinézetet, mert tudják, hogy összetartoznak.
Aztán arra gondoltam, hogy nekem sosem volt ilyen.
És tényleg, nem is lesz soha.
Tizenöt perc
Tolongott a tömeg a keskeny utcában, alig bírtam átvergődni rajta. Utoljára ilyen helyen Marokkóban jártam, de határozottan emlékszem, hogy ez Budapesten történt.
Volt velem valaki. Néha megjelent, rátaposott a lábamra, kivette a kezemből, amit éppen meglátott benne, aztán máris eltűnt a szemem elől. Én pedig küszködtem a vékony folyosón, át egészen a végébe. Akkor láttam csak, hogy tulajdonképpen egy vonaton haladok a menetiránnyal szemben. A jármű óriási sebességgel visz visszafelé, én azonban mindenáron el akarok jutni az ellenkező irányba hátra, egészen hátra, ahová végül sikerült is.
Három csodálatos kutya ült az üléseken. Az egyik tiszta fehér és lógó fülű, szőre a hasa szélén hullámos, a másik kettőre nem emlékszem, de egészen biztosan tudom, hogy hárman voltak. Nagyon megnyugtatóan néztek rám, pedig amúgy nem szeretem a kutyákat, kivéve egyet. De az nem fehér.
Próbáltam náluk maradni, jó lett volna, ez azonban nem sikerült. A vonat ugyanis becsapódott középre, így minden utas, beleértve engem is egyszeriben ugyanott találta magát, mint előtte. Mi előtt? Nem tudom.
Újra megjelent a kisérőm. Próbáltunk helyet találni, hogy le tudjunk ülni, vagy feküdni. De nem volt hely sehol. Hegedű húrok hevertek szanaszét egymásba csavarodva, csigát formázva az ágyakon, szőnyegeken. Lekuporodtunk, tudtam már nincs sok időnk. Ránéztem az órára, még tizenöt perc. Nem sok, gondoltam.
Aztán egy erős szag kezdett terjengeni. Körülpillantva mindenféle és forma kis tégelyekben festékeket láttam. Engem festenek ki. Díszítenek. Különösen a körmeimet látom, mint valami húsvéti tojások, vörössel kipingálva.
- Mi ilyen büdös? - kérdezem.
- Azt hiszem te. - mondja egy gyerek kendőzetlenül mellettem, aki boldogan ecseteli a testem tájékait.
Felnézek az órára. Még mindig tizenöt perc. Nem értem. Nem múlik tovább. Kitekintek a távolba, ahol felismerni vélem azt helyet, ahol legutóbb jártunk. Furcsa, hogy fekete - fehér, bár egy szikla milyen legyen. Ettől megnyugszom.
Végül egy tükörben meglátom a rozsdavörös arcomat, ahogy mállik szét a bőröm és ijedten elkapom a tekintetem. Ekkor jöttem rá, hogy halott vagyok.
Visszapillantó tükör
Azon gondolkodom, hogy mi marad a végén.
Mert ez fontos lehet.
Ahol éppen vagyunk, mindig egy végpont.
Ennek ugyan nem vagyunk nagyon tudatában, de azért látens módon csak érzékeljük időről időre. A teljesen ösztönöktől hajtott lények tudják ugyan ignorálni, de ettől még egy létező dolog.( És ne keverjük az ösztönt az intuícióval.)
Az, hogy a végpont egyben valaminek a kezdete is, az nem olyan biztos. Mondhatni, merőben bizonytalan, bár szeretjük ezt a kezdőpontot beépíteni az elképzelésünkbe, mert enélkül bizony nem olyan jó esténként elaludni.
A fenti kérdésre, hogy mi marad, mi a maradandó, azonban érdemes választ találni.
Mert CSAK EZ a valóban VAN.
Ami kipúposodik az egészből, mint a hegycsúcsok az alvó párából.
Egy valóban átélt mozzanat, melyet az emlékezet is pontosan olyan intenzíven tudott megfogni, hogy a utolsó pillanatban is tisztán és fényesen jelenjen meg.
Attól tartok, hogy igen kevés lesz belőle
De ezek a képek az eleven szeretet képei lesznek.
Amíg valaki nem tudja megkülönböztetni:
a silányat a menőtől, a hibát a félrevezetéstől, a szöcskét a sáskától, a szamócát az epertől, a margarétát a kamillától, a szándékot az ürügytől, a csöndet a hallgatástól, a szabadságot a légüres tértől, a segítséget a számítástól, a rendet a kényszertől, a rendetlenséget az összeomlástól, a kinyújtott kezet a karmoktól, a törekvést az akarattól, a sémát a formától, az erőt az erőszaktól, a becsvágyat a kitartástól, a félelmet a szorongástól, a hangot a zajtól, a patakot a csatornától,
az ne jöjjön nekem a jó meg a rosszal, mert úgy kivágom, hogy a lába sem éri a földet.
Két kérdésről, melyeknek a világon semmi értelmük sincsen
Az egyik ilyen kérdés, amit szinte naponta megkapok - amolyan " házastársi" kötelességből - , hogy na mit szólok, tetszik- e nekem ez vagy az a szöveg. Esetleg zene.
Mindkettő esetében tökéletesen hiábavaló a kérdés, mert nem fogom tudni ezen a "tetszik- gomb" szinten értékelni a dolgot, mert kérem nem ilyen nagy piros bogyó- bigyóról szóló azonnali tetszés érzetet rögtönöznek bennem sem a mondatok, sem a hangok. Mindenkinek és mindennek a halála ez a tetszés - tesztelés, ami egyben folyamatos ingerfenntartása pont annak a szörnyűséges unalomnak, amit ennek hiányában nap, mint nap megélni szíveskedünk. Már aki.
A másik, de ehhez szorosan kapcsolódó kérdés szinte nem is kérdés, hanem amolyan falhoz szegezés, amikor megkapom, hogy na de akkor, mit akarsz te tőle.
Ennél bugyutábban már nem is lehet érdeklődni afelől, hogy ugye akkor ez vagy az tetszik- e nekem. Hiszen akkor rögtön akarni is kell valamit. Igen, pont azt, és tőle.
Csakhogy ezzel meg az a baj, hogy a nagy akarásnak nyögés a vége ( még, ha most egyesek kedvében is járok), de ezzel inkább azt szeretném érzékeltetni, hogy amire a kérdés irányul, na azt aztán nem lehet akarni. És főleg nem tőle.
Amit ugyanis akarnunk kéne, az pont akkor jön létre, ( és nem, nincs itt semmi ironikus ellenhatás és társai),az nem tőle, hanem pont általa következik be. Úgy is mondhatnám - ha még jobban el akarnám tántorítani a kedves olvasót- hogy valójában rajtunk kívül álló ok- okozati összefüggések mozgatják mindazt a lényeget, melynek mi egyrészt elszenvedői, de/és aktív részesei is lehetünk.
Egyes - egyedül ezen felismerésen múlik, hogy mi fog történni velünk, és főleg az, hogy hogyan. És a hogyan a legfontosabbak közé tartozik. Abban nyílvánul meg az ízlés, a jellem, az arányérzék, tehát minden finomság, ami miatt mégiscsak elmondható, hogy élni egészen jó.
Létezik egy ember, aki csak fájdalmat tud okozni nekem.
Egy részéről tehet, egy másik részéről nem.
Most erről a másik részéről szeretnék írni.
A fájdalom egy idő után sohase azért fáj annyira, mert konkrétan megaláznak lenulláznak, semmibe vesznek, tönkretesznek- bár azért valljuk be, ezek sem mellékesek - hanem azért, mert visszahozzák az életünk során már megélt fájdalmakat. Mert újra átéljük azokat a szenvedéseket, melyek alakították a sorsunkat. S ha ez egy fontos korszakban történt, annál jobban törnek fel a mélyből.
Egyszer írtam, mennyire jó volna a fájdalmat csak amolyan ajándéknak tekinteni. Ha azt a pillanatot, amikor hátrébb tudunk lépni a magával ragadó örvényből, kitágíthatnák. Mert ez a tágasság - érzet vezethet csak a megértéshez. Nem csak a történeteink megértéséhez, hanem az adott helyzetünkön való változás megéléséhez is.
Mert sohasem változtatás van.( És ebből is látszik, nem vagyok pszihológus.)
Semmin és semmit nem lehet megváltoztatni.
Ezek nem az emberi hatáskörbe tartozó dolgok - sajnos. Bűvölhetjük, mondhatunk imákat, amennyit csak akarunk- nem mintha ez nem férne ránk - de a nyomorúságunkon nem ez fog segíteni.
Mert a megértése valaminek MÉGSE! fejben dől el.
Nem és nem. Nem a ráció uralja, hanem az empátia.
Valakit és/vagy valamit megérteni pont azt jelenti, hogy ÁT TUDUNK LÉNYEGÜLNI, bele tudunk helyezkedni a másikba. Ezáltal megértjük a fájdalmát, és visszajutunk oda, hogy a fájdalom, fájdalmat szül. Nem is tud másképp.
Legyen az a mi saját fájdalmunk, amit újra szülünk mi magunk, legyen az a másiké, aki szintén ugyanezt teszi.
És csakis ekkor rádöbbenhetünk rá arra a félreértésre, hogy urai vagyunk a helyzetünknek.
Nem vagyunk urai, még csak az aktorai sem.
Akkor viszont mi marad?
Na, nyílván kitalálható, a szenvedés mi más.
Vagyis az életünk.
Részvéttel lenni a fájdalom iránt.
Ennyi, amit tehetünk, de ez nagyon nem kevés.
Próbáljátok ki!
Nagyon nem bírom ezeket a félműveltséggel dobálózó alakokat. Biztosíthatom őket, hogy az ember ereje soha nem a " műveltségében" rejtőzik. A műveltség önmagában még nem jelent semmit. Legfeljebb az illető hangjának ad valamennyivel arrogánsabb, lenézőbb élt. Az erő mindig is az ősi, nyers, barbár, igen a műveltség előtti állapotból tör elő és formálja( jobb esetben) képlékennyé a szellemet és alakítja befogadóvá a lényünket. Ez a lényeg, a transzformációnak pont ez a művelete. A millió ismeret, könyv sosem fogja mindezt helyettesíteni tudni.( Megjegyzem, nem is akarja.) Hiába szeretnék olyan nagyon. Különben meg mindenki olvasson jó sokat.
A rendíthetetlen kifejezés
(avagy a cinikusok halála)
Egyszer Quartett óránk volt egy nagyon nagy tekintélyű, szinte a végtelen magasságokig dicsőített, egekbe emelt, amolyan hatalmasságos gurunak számító embernél.
Mindenki hozzá ment, mert az ő végtelen tudása a legjobbakat is térdre kényszerítette, pályájuk csúcsán is szembesítette megoldásaik kisszerűségével, arányérzékük hibáival, egyáltalán az arányérzék mibenlétével,
a kotta pontatlan olvasásával, a hangzás laposságával, egyszóval a kifejezéstelenséggel.
Amikor először eljátszottuk neki a darabot, rögtön meg is jelent a szemében az az éles sárga fény, a szája körül az a gúnyos mosoly, amivel a szemüvegét kicsit magasabbra húzva megszólalt:
- Espressivo, espressivo?
Ilyenkor persze mindenki elszégyelte magát. Hát hogy is jönne ő ahhoz, hogy bármit ki szeretne fejezni - most éppen a hangszerén keresztül. Hiszen mi ő? Egy csekély értelmű medvebocs talán? Vagy egy komoly, zenei pályára készülő fiatal művész, aki bízik a tehetségében és megpróbálkozik a lehetetlennel, mégis valami újat mondani arról, amit már millióan elmondtak, eljátszottak sokszor, sok helyen. Lehet- e még bármit mondani? Hát hogy merészel itt bárki még valamit?
Ez a végtelen cinikus lélekjelenlét, amit ez az ember megtestesített abból a szándékból, hogy segítséget nyújtson a megértés bármely mozzanatához, a mai napig gondolkodásra késztet.
Csak éppenséggel pont a fordítottjára.
Mert igen.
Kifejezés mindenek felett, vagy inkább mindenben, minden által, mindenen keresztül.
Ha ezt nem találja meg valaki, örök életen át ott gubbaszthat a gödörben, nem lesz élő kapcsolata semmivel, hiába a nagy buzgóság, tökély, ezernyi remény, fényes karrier, lehozott babér.
Isten mentsen a cinikustól! A legrosszabb fajtája az emberi létezésnek!
Ne higgy neki, kerüld el messzire, vagy ha már ott vagy, állj elé és védd magad! Felemelt fejjel és bátran kérdezz vissza, hogy:
- De miért is ne Tanár úr, kérem?
Rövid helyzetértékelés
Hátrafordult a pult mögül. Valóban ott ült.
- Eljöttél?
- Igen. Ő Heike. A barátőm.
- Azt hiszem, még nem találkoztunk. Akkor hárman vacsorázunk.
- Remek.
- Azonnal kész, csak elfeljetettem a friss bazsalikomot. Várjatok egy kicsit. Hozok a kertből.
Fogta a konyhakést és kiment az ajtón.
Többet nem tért vissza.
A szeretetet nem mutatja ki a komputertomográfia. Egy párszor már leírtam ezt a mondatot.
De akkor mégis mi?
Amit érzünk akkor, amikor valaki gondol ránk?
És honnan lehetünk benne biztosak, hogy amikor gondol, akkor úgy gondol - e, ahogyan azt mi gondoljuk?
Sehogy.
Nincs biztonság érzet.
Soha nem fogjuk kideríteni mi miért történik úgy, ahogy, még utólag sem. Lehet itt mindenféle segédeszközünk, kinek - kinek az ízlése és karaktere szerint.
De akkor mégis mi segíthet ebben a rettenetes bizonytalanságban?
A szavakról már rég tudjuk, hogy százezer féle képpen jelentenek mást az egyiknek, mint a másiknak.
Az élet végülis semmi másról nem szól, mint erről. S közben várjuk a Messiást és már azt is tudjuk, hogy ez a várás, várakozás maga az élet.
Sírunk egyet, hogy nem tudunk tovább várni, aztán nekifogunk mégiscsak valamit csinálni, hiszen mit is tehetnénk.
Nincs vigasztalás.
Az alázat segíthet vagy ahogy érteni szokták, az elfogadás, a harag( akinek megy), az akaraterő, és bármi, ami pillanatnyilag feloldja a bénultságot.
De az egészről szóló bizonytalanság nem múlik, csak majd velünk együtt.
Most esik a jég az égből.
Aztán majd elmúlik. Helyette feltehetően jön a jobb. Erre gondolunk.
Ha megnyugvást hoz, jó. Egy darabig.
De már az is épp elég.
(Elég a francnak.)
Van, akinek a mindegy jut. Ezzel jól elvan.
És közben építgeti a nagyszabású terveit.
Ez is egy megoldás.
Nincs megoldás.
A napugárra lehet várni.
Akkor várjuk ezt.
Le és fel
Két lábra állok a sötétben. Talpam alatt fürkészve keresem a deszkákat. Van valahol egy kiálló szög, amit ugyan megpróbáltak beleverni valamikor, de sikertelenül. Ha nem vigyázok, újra és újra belemegy a nagyujjba.
Nem mindig sikerül rögtön megtartani a súlyom. Mintha középen ( deréktájt) valaki folyton fogna, belemar a csigolyák közé. Villámló késekkel dobál, miközben én nem haragszom rá.
Végül elindulok a szűk folyosón - mely egyben könyvtár is - a konyha felé. Pár lépés után enged a fájdalom, már érzem, hogy megadja magát.
Homályosan dereng valami egy álomból.
Állítólag addig álmodjuk ugyanazt az álmot, amíg meg nem értjük miért is álmodjuk.
Én nem hiszek benne, hogy így volna. Nem hiszem, hogy mindent a megértés útján sajátítunk el, holott az értelem egyik legfőbb híve vagyok. De pusztán a racionalitás útján kevés dolgot sikerült megértenem. Mondják, nem próbáltam eléggé. Lehet.
Ellenállok neki. Valamiért.
Talán, mert nincs hozzá közöm.
Semmihez, amit pusztán logikával ki lehet következtetni, meg lehet mérni, behatárolni, megmondani, betenni a fiókba és biztos lenni benne, hogy ott lesz másnap is, ha újra kihúzom.
Lehajolok a földig. Kinyújtom a gerincem, ahogy a jógán tanultam. Aztán a következő pillanatban az égre tekintek. Oda, ahová elképzelem az eget.
- Van - e az égnek teteje?
- Persze, hogy van. - felelném. Hiszen a fák különben mit simogatnának.
A semmit simogatni márpedig nem lehet.
Megiszom egy pohár vizet és visszabotorkálok oda, ahonnan elindultam.
És újra álmodom tovább.
Bán, bánt, bán
Azt hiszem ez a megbonthatatlan egység képezi az emberi cselekedeteket.
Az egymással érintkezésbe lépéskor elkezdünk " valamilyen módon" bánni a másikkal. Ez a bánásmód elkezd élni és beérni. Hová is?
Bármennyire is figyelek( és azt szoktam), alig találok példát rá, hogy ne a bántásban érjen révbe. Így vagy úgy ( ez a kapcsolatok minőségétől függ), de elérkeznek azok a sűrű pillanatok, amikor korlátlanul előtörnek a bántás legádázabb formái. Senki nem ússza meg.
Kezdjük csak a testvéreknél vagy az óvodában.
A lélek kifürkészhetelen kertjében.
Minden konfliktus mögött azt találjuk, hogy a személyiség kibontakozása ezzel a megfoghatatlan indulattal szövi át az egymás iránt érzett kapcsolódasi felület bonyolult ábráját.
Azt mondják, a szeretetet így tanuljuk.
De vajon megtanuljuk- e?
Vagy benneragadunk az állandó rivalizálásban és fölényeskedésben. Az ábrát felváltja a kisszerű mintakövetés és a berögzült félelmek, ahelyett, hogy a nagyszerű ábrázolás nyitná ki a végtelen megoldóképletek hatalmas tárházát.
Számtalan segítséget nyújthatna az emberi elme alapos vizsgálata, a tanok, de nem, mint rossz tanítómester, hanem mint az ezernyi finomsággal megáldott emberi lélekbúvár megannyi lehelete, tele buborékkal, ami felszínre hozhatná a sötétségben lakozó megannyi keserűséget, mely öl és nem ölel.
Mert amikor felszínre jön, csak akkor ér el a megbánás kegyelme, amiről ez az írás szólna.
Enélkül nem jön létre az a szerves egység, ami viszont elengedhetetlenül fontos ahhoz a minőséghez, amire emberi mivoltunk hivatott.
Minek mindig félmunkát végezni, ha lehetne egészet is.
Törekedni pedig csak az egészre érdemes, hisz balgaság volna másra fecsérelni ezt az életet, hamár ide vetett minket a sors.
És talán nem az ökle, hanem a mindig megtartó hatalmas, széles tenyere. Én ebben bízom.
" Mert isten tenyerén ülünk." Mindhalálig.
A férfi
Két perccel múlt nyolc óra, amikor eszébe jutott, hogy még valamit el kell intéznie a közeli kisvárosban. Mindig később, mint ahogy az kívánatos lenne.
A nő
Fáradt volt már az egész napos úttól. Először történt meg vele, hogy reggel elnézte az órát. Pedig tudott és szeretett is pontosan érkezni. Most azonban - talán mert kis kitérőt kellett tennie Óbudára - valamiért egy teljes órával elszámolta az utat.
A férfi
Tulajdonképpen már délelőtt a fejében volt a dolog, de úgy érezte, ez az ő napja. Ma felszámolja maga mögött a múltat és új életet kezd. Talán soha nem érezte ennyire elszántnak magát a jövőt illetően. Beleszagolt a mámoros tavaszi fénybe és megvillantotta foga fehérjét.
A nő
- Neked ma olyan nap szagod van! - szólt a fülébe egy hang, miután megcsókolta nyakát. Délelőttönként, amikor meglátogatja a szeretőjét, nincs sok idejük. Rohanás az élet, de ez a pár óra összeköti őket évek óta.
Amikor nekiszegezte a mondatot, belerándult az arca, csukott szemén keresztül látta, hogy vége, kiszagolta.
A férfi
Ki boldogabb? Kinek elméjét a fény szövi át, vagy kinek kezében a bonyolult földi szálak összefutnak? Az önsorsrontás diadalmas útjai.
Nehéz kérdéseket ma nem boncolgatok- szólt, és kezébe vette a borotváját.
A nő
Egész délután rosszkedvűen ballagott hegyen innen és túl. Nem esett jól egy fűszál sem. Tekintetét nem vidította fel az erdő hatalmas temloma. Nyugtalanságát nem taposta ki a megeröltető sétájuk lábnyoma. Pedig akarta. Visszatérvén a városba szótlanul váltak el.
Majd elindult hazafelé. Késő délután lehetett.
A férfi
Beült a szétesőfélben lévő autójába és kikanyarodott a félhomályba. Még van fél óra. Annyi elegendő lesz, bár az a két perc azért hiányzott egy kicsit.
A nő
Rettenetes magányos az ember, ha nincs már választása. Két rossz közül eddig azt választotta, amit még addig nem próbált. De most felszeletelik, kiszívják a vérét, pedig ő csak kiszolgált. Kiszolgálta azokat, kiket megszeretett. Az egyiknek a kezét a másiknak a lábát. Ahogy illett. S közben besötétedett.
A találkozás
A kanyar jól belátható volt, bár nyugat felől a nap kései sugarai még megölelték az eget és sötétlila csíkokat rajzoltak rá. A nő éppen annál a résznél tartott a zenében, amit hallgatott, amikor harmadjára is megszólal a karaván témája a második tételben. Szinte látta szemei előtt a puputevéket.
A férfi sietett, mert még valakivel beszélnie kell majd este, ezért szokásától eltérően gyorsabban haladt. Amikor elhagyta a sorompót csapódott neki a másik autónak.
Egyikőjük életben maradt.
" A vágy titokzatos tárgya"
Van Prágában egy benzinkút, ahol hétvégenként valaki palacsintát csinál. Nekiáll, kikeveri a baromi vastag tésztát, megsüti, megtölti valamilyen felismerhetetlen ízű lekvárféleséggel. És én mindig várom, pedig valahányszor megeszem, rá kell jöjjek, hogy ez a legrosszabb palacsinta, amit el lehet képzelni. De annyira jó, hogy van.
Eltűnt nevek
Minden név fontos, de vannak fontosabbak.
Ráadásul ami jó, abba hamar beleszokik az ember. Amolyan biztonságérzetet ad, mert tudja, hogy egyszer ideér az a pár szó, ami miatt jobb lesz élni. Beindul a jókedv, vibrálni kezd a levegő, még ott is, ahol eddig unott órák tömkelege volt szokás, s csak néha zavarta meg a csendet a szomszéd szobából átszűrődő madarak zaja, mert ők sem tudnak mást csinálni naphosszat, mint inni vagy enni, vagy rágni( most konkrétan a gipszkartonfalat).
Ebbe a múló csendbe kezdett beszüremkedni valami titokzatos motoszkálás, hovatovább pattogás és kattogás.Pitty-patty, iderohan, odahúz, s közben a világ, ami tegnap még összerohadt vágyak hidegágya volt, lassan ketyegő órák halk neszévé változott. Mindenhol jelenné, sőt jelenlétté vált, a hűtőszekrénytől a garázsajtóig. Életre kelt a megszáradt falevél, a távoli város zaja, megannyi fű - fa-virág, lehulló hajkoronák. Egybeért éjjel és nappal, múlt, jelen és eljövendő. Ahogy kell, rendesen vagy rendetlenül, hosszan elnyújtva, vagy sebesen, mint a vonó hegye abban a bizonyos vonásban.
Aztán egyszer csak nem volt ott. Eltűnt hirtelen. Hiába nyomta a gombot, nem jelzett vissza. A gyomor tájékáról érkező gombóc, egyre erősebben kezdte nyomni a rekeszizmot.Olyan erővel, hogy fel kellett álljon, különben nem kapott volna levegőt.Odarohant az ablakhoz, belecsimpaszkodva a függönybe, próbált magához térni. Állt a fekete szobában és várta a jelet.
Nem telt el, talán csak tíz perc és visszajött.
Csak az örökkévalóság maradt a sötétben.Ott, akkor.
Fékezetlen habzású mosópor
Van egy ember, aki ha felhív telefonon, akkor úgy dől belőle a szó, mint gyerekkorom mosógépéből a bugyborék. Egyre csak terjed kifelé, millió gömb egymásba ragadva, s máris úszik az egész szoba. Ha megszólalni próbálok, azonnal lecsapja a 21. századi kagylót( ilyenkor ott maradok a lucsok kellős közepén és úgy érzem magam, mint egy mátrixban, amiből most vissza kéne jutnom az eredeti dimenzióba - csakhogy minden csúszik alattam - így aztán óvatosan kerülgetve a tócsákat próbálok visszakecmeregni a kiindulóhelyzetbe, ami meglehetősen fárasztó).
Ezért új taktikát eszeltem ki.
Nem várom meg, hogy elöntsön ( vagy inkább ledöntsön) a szóhadjárat a lábamról, hanem felkészülten várok az ostromra és magam alá készítek egy vödröt, hogy amikor hív a berregés, készen álljak. Óvatosan eltartva magamtól a készüléket ( hangtalanul és következetesen) meggátolva a felesleges burjánzást, a vödör felett félpercenként leheletfinoman ráfújok a már közben felgyülemlett buburékfelhőre, és potty, már benne is van. A lábam előtt hever hangtalanul a sok kis apró áttetsző szófoszlány, benne a vödörben, nem csinálva semmi felesleges munkát és szitkozódást, amit aztán egy egyszerű mozdulattal a végén, kiöntök a vécébe. Az én emberem pedig megnyugszik a vonal túlsó oldalán és nem csapkod semmit, hanem kegyesen lezárja a nem létező vitát egy röpke pillanat alatt, boldogan kinyújtózva karosszékében, mint Kacor király a mesében.
Lélekjelenlét
Élt egyszer egy ember.
Valahányszor különleges vonzalmat érzett egy másik ember iránt, megkérdezte, hogy kívánna - e meghalni vele. Elég sokan visszautasították, de végül valaki belement a játékba.
Pontosan meghatározták a dátumot, majd a kítűzött óra előtti nap kimentek egy tóhoz és kivettek egy szobát a közeli fogadóban.
Egész éjszaka mozgolódás, járklálás, furcsa zajok szűrődtek ki a szobájukból. Másnap reggel a fogadós felhozta a reggelit és érdeklődött, mit kívánnak délben elfogyasztani. De a férfi így szólt.
- Köszönjük, arra már nem lesz szükség.
Pár órával később két holttestet találtak a közeli mezőn.
Üresjárat avagy a tökéletes mellébeszélés
Ha tehetem és dolgom van Berlin belvárosában ( persze, mint ilyen, nincs neki), közepe igen, de az meg nem a közepén van - na mindegy, ebből is látszik, hogy nem egyszerű dolog valamit szavakkal meghatározni - legfeljebb hozzászokunk, mert mindenki így használja ugye, a szokás meg hatalom és így körbe is értünk. Schon wieder.
Viszont ilyenkor mindig egy bizonyos aluljárón megyek le és fel, mert általában ott ül valaki( alighanem orosz az illető) és olyan szépen harmonikázik, hogy egyszerre szégyellem el magam hegedűvel a hátamon és gondolok mindarra, ami körülvesz és meghatároz, ki miért tart ott, ahol éppen tart, ki miért él és ki hal éppen meg ebban a pillanatban és kinek van vajon köze a lényegi dolgokhoz, ki értette meg miért kell szétszálazni köteléket, ami egyszerre tartóoszlop és gúzs is egyben, mennyire vagyunk elkötelezett hívei a megértésnek, ami nélkül nincs felismerés, ami viszont elengedhetetlen bármihez, ha azt szeretnénk, hogy valódi közünk legyen egymáshoz.
Megtartani e lényegivel a kapcsolatot. Hogy átjöjjön, hogy ne maradjon a sötétségben, mert enélkül nem jó élni. Sőt nem is lehet.
De zenélni, írni, festeni sem. Semmit nem lehet.
És akkor arra gondoltam, hogy mennyi pénzért ülök feleslegesen ma is színpadon, hogy kiszámoljam a tizenhatodszüneteket és közben imitáljak valami zörgést meg hörgést egy olyan darabban, aminek már semmilyen kapcsolata sincs semmi lényegessel.
Ez az ember meg úgy játszik itt, akkora ívvel és térrel, hogy azon csodálkozom, miért nem repült még ki a vonat az alagútból.
Mindenesetre én felszálltam ma rá.
A csúnya szavakról
Minden szónak megvan helye. Csak nem mindegy, hogy hol.
Sokszor megfeledkezünk erről azzal a vakhittel, ahogy feljajjgatunk és rögtön eldordítjuk a fejünket, ha valami hirtelen bántja a szemünket. Hát még a fülünket. Azonnal reagálunk, mert sérti a konfortérzetünket, pláne, ha ehhez olyan neveltetés( van ilyen?)vagy csak bizonyos saját magunkhoz rendelt státuszt is biggyesztünk, amibe nem illenek bele bizonyos kifejezések. De miért is nem?
Talán csak nem szembesít olyan tulajdonsággal, ami számunkra megvetendő, ahová mi magunkat soha nem helyeznénk, ha látó vagy hallótávolságon belül még valaki kifigyelne minket. De ha mégis?
Kiderülne valami olyasmi rólunk, ami ellen kézzel - lábbal tiltakozunk, mert hiszen muszáj azt megmutatni belőlünk, amire a kialakult környezetünk fogadó képes. Vagy inkább, ahogy szeretnénk, hogy befogadjanak.
Bárhogyanis, de inkább felvállani kéne, hogy hogy teret hagyunk bizonyos szavaknak, hogy merünk meghökkentők, vagy akár megdöbbentők lenni. Használjuk őket, mert olyan dolgokat fejeznek ki, ami lényeges és az életnek azokat a sarkalatos pontjait piszkálják, ahová merő képmutatásból( esetleg félelemből, presztízsvesztésből) nem szívesen merészkedünk.
Pedig ott a helyük.
Üresjárat avagy a tökéletes mellébeszélés
Ha tehetem és dolgom van Berlin belvárosában ( persze, mint ilyen, nincs neki), közepe igen, de az meg nem a közepén van - na mindegy, ebből is látszik, hogy nem egyszerű dolog valamit szavakkal meghatározni - legfeljebb hozzászokunk, mert mindenki így használja ugye, a szokás meg hatalom és így körbe is értünk. Schon wieder.
Viszont ilyenkor mindig egy bizonyos aluljárón megyek le és fel, mert általában ott ül valaki( alighanem orosz az illető) és olyan szépen harmonikázik, hogy egyszerre szégyellem el magam hegedűvel a hátamon és gondolok mindarra, ami körülvesz és meghatároz, ki miért tart ott, ahol éppen tart, ki miért él és ki hal éppen meg ebban a pillanatban és kinek van vajon köze a lényegi dolgokhoz, ki értette meg miért kell szétszálazni köteléket, ami egyszerre tartóoszlop és gúzs is egyben, mennyire vagyunk elkötelezett hívei a megértésnek, ami nélkül nincs felismerés, ami viszont elengedhetetlen bármihez, ha azt szeretnénk, hogy valódi közünk legyen egymáshoz.
Megtartani e lényegivel a kapcsolatot. Hogy átjöjjön, hogy ne maradjon a sötétségben, mert enélkül nem jó élni. Sőt nem is lehet.
De zenélni, írni, festeni sem. Semmit nem lehet.
És akkor arra gondoltam, hogy mennyi pénzért ülök feleslegesen ma is színpadon, hogy kiszámoljam a tizenhatodszüneteket és közben imitáljak valami zörgést meg hörgést egy olyan darabban, aminek már semmilyen kapcsolata sincs semmi lényegessel.
Ez az ember meg úgy játszik itt, akkora ívvel és térrel, hogy azon csodálkozom, miért nem repült még ki a vonat az alagútból.
Mindenesetre én felszálltam ma rá.
Hányszor,
de hányszor derül ki, hogy mennyire nincs összhangban a viselkedés mondjuk a fejjel.
A megfogalmazott gondolatokkal meg még köszönő viszonyban sem.
Pedig az önazonosság lehetne az egyetlen dolog, amivel elszámolni valónk van.
Ne hazudozzunk már ország - világ előtt, miközben képtelenek vagyunk a minimális emberi/ emberséges normákat betartani.
Ne legyünk nagymenők kifelé, amikor belül meg rohad el minden.
Hát tényleg ez lenne az út az üdvösség felé?
Mindegy milyen áron, de fenntartani a látszatot, hogy vagyunk valakik, amíg még van egy ember is, aki elájul, ha előadjuk magunkat?
A kiút mindig befelé vezet.
Nem kéne ezt ebben a nagy céltalanságban elfelejteni, mert egyszer csak azon kapjuk magunkat, hogy nem marad senki.
Ja? Hogy ez a cél?
Akkor nem szóltam semmit.
Törésvonalak
Mindig elképedve figyelem, mennyire nem szeretik a vitákat a körülöttem lévő emberek. Nota bene, nem is vitának fordítják le maguk számára, hanem a legközhelyesebb szóval, veszekedésnek. És ez még meglehetősen értelmes emberek között is előfordul. Súlyos sértettségüknek adnak hangot, ha olyan falakba ütköznek, amit nehezen vagy csak nagy nehézségek árán tudnak átugrani. Mert ugye, ami nehéz, nem fér bele a komfortérzetünk folytonosságába, azzal meg minek vesződni. Elfecsérelt idő, hiábavaló próbálkozás, súlyos teher, kinek éppen hogyan szűrődik le a szituáció kényelmetlensége. Vannak kifejezetten konfliktuskerülők köztük, értetlenek, flegmák, talán visszhúzódóbb személyiségek is, de a nagy részük általában csak simán lusta bármire, amihez valamilyen erőfeszítésre volna szüksége.
- Nincs hozzá kedvem. Minek ezzel annyit bajlódni.
Mintha csak a harmónia volna az egyetlen dolog világban, amire törekednünk kéne. Ettől lesz szép kerek, rózsaszínpozsgás, üdítő és egyben végtelenül unalmas is.
Aki tanult zenét, az talán tudja, hogy a disszonancia az egyik legfontosabb eszköz a kifejezésre. Annál szebbet, mint amikor egy késleltetés végre célba ér, nehezen találtunk azóta is. És bizony az eltart, eltarthat elég sokáig. Na és mennyi van belőlük? Végtelen átmenetek sokasága, megspékelve " idegen" hangokkal, melyek csak úgy feszítik ki a időt és tartják bizonytalanságban de egyszersmind didergésben is a hallgató fület.
Ettől válik ugyanis érdekessé az élet. Hogy figyelsz, mert van mire.
Ne csak a sematikus közhelyeket szajkózd vagy az éppen divatos és elfogadott általános ideológiákat szopogasd kulturális hovatartozásod szerint. ( Jajj, csak nehogy túl savanyú legyen. Bármi, csak ne túl...)
Próbálj meg inkább kilépni, mert jó, akkor is ha konfliktussal jár.
- Foglalkozása?
- Szemfényvesztő.
- Ó. Ez nagyon érdekesnek tűnik. Mesélne magáról egy kicsit?
- Kérem. Ha nagyon akarja. Ragyogok, mint a nap. Valójában végtelenül egyszerű. Ha csak egy bizonyos távolságból és fényszögből néz rám valaki, elveszti a látását és azt látja, amit én akarok, hogy lásson.
- Nade.... Ez mire jó?
- Rengeteg dologra. Mivel attól a pillanattól kezdve az illető nem lát tisztán, gyakorlatilag bármire felhasználhatom. Beláthatja, ennél jobb dolgot aligha lehet csinálni.
- Belátom. De mivan, ha valaki nem tartja be a távolságot vagy a fényszöget?
- Ne aggódjon. Ebben rejlik igazán csak a tehetségem. Tökéletesen tudom beállítani ezeket a paramétereket. Ide nem csúszhat hiba. Néha - néha előfordul, akkor két lehetőség áll fenn. Szeretné tudni őket?
- Hát nem is tudom. Valahogy olyan rossz érzésem támadt.
- Magának csak ne támadjon semmiféle érzése. Ezt bízza rám. Nézzen csak ide!
Különös dolgot fedeztem fel. Miszerint, az ellenállásba ütközés egyenes arányban van a saját ellenálló képességünkkel. Minél nagyobb az egyik elleállása, annál nagyobb lesz a másik ellenálló képessége, ami alapjában határozza meg pl. az immunrendszerünket. Tehát nem elég a feladat leküzdése, cél elérése stb., hanem szükség van a dolog/ember erejére, amit az/ő az ellentétes irányba fejt ki. Mondhatni, ez az egészség kulcsa.
És minél inkább lényegünk/lényünk szerint találjuk meg az ellenálló felületet, annál pontosabban hat ránk. S hogy minek kell ellenálni?
Hát például a nyegleségnek, a felületességnek, a szavakból áradó füstfelhőknek, a makacsságnak, a hülyítésnek, a torzításnak, a lényegtelen önimádatnak, a földhözragadt gondolatoknak, a szétmálló hangerőnek, a végeláthatatlan pátosznak, a kicsinyes önsajnálatnak, a hőbörgő eszméknek, a gonosz viselkedésnek.
Van itt mindenből bőven, úgyhogy nosza, erősítsetek rá emeberek!
