(MÁR RÉGESRÉG...)
Már régesrég rájöttem én,
kétéltű vagyok, mint a béka.
A zúgó egek fenekén
lapulok most, e költemény
szorongó lelkem buboréka.
Gondos gazdáim nincsenek,
nem les a parancsomra féreg.
Mint a halak s az istenek,
tengerben és egekben élek.
Tengerem ölelő karok
meleg homályu, lágy világa.
Egem az ésszel fölfogott
emberiség világossága.
(József Attila)
Akik pedig jól ismernek, ezt írták rólam:
Bárányfelhő
Már az írott történelem előtti időkben megmondott mindent, ami megmondható. Nincs rá bizonyíték, elvégre ez az írás előtti időkben történt, talán még azelőtt is, amikor a sötétség a világosságtól el se választatott.
Ezért nem írta le senki, de mi tudjuk.
A Bárány - nem, nem AZ a bárány - ugyanis nem hallgat. Bárány harsány és szenvedélyes. Hannibal Lecter se menne vele semmire. Talán egy halal hentes, ha hagyná magát, de ő halal hentesekhez csak kollegákat és kolleginákat megy vásárolni, hogy aztán Hannibal Lecter módjára... nem, nem fogom kiadni. A Bárány növényevő, és kész.
"Tényleg ezt Kant mondta volna? Azt hittem, én." De a többiekkel se különb a helyzet. A nagy elődök, Platón, akihez képest Alfred North Whitehead szerint minden további filozófia csak lábjegyzet, Schopenhauer, Hegel, Heidegger, Wittgenstein, a posztmodernistákat, különösen a feketelábú Derridát hagyjuk, tehát mindezek az elmék csak utórezegtek hozzá képest.
Csodálatos és utolérhetetlen. Már négyévesen csodálatos volt, ott Dunaújvárosban, kelta szülők gyermekeként, akiktől a gael Csermák nevet örökölte. Minden nap elérzékenyül, amikor a tükörbe néz. Igazából bele se kell néznie: tudja, hogy most még annál is csodálatosabb és utolérhetetlenebb.
Mindössze egy dolgot nem akar elfogadni, pedig az (is), hogy Micimackót plagizáljam, illetve Koncz Zsuzsa Micimackóját, tény, tény, tény. Könyvében préselt juharlevéllel, egy kisgyermekkori bárányhimlő emlékével, puha japán gyapjú alsóneműjéből kipislogva, szájában az út szélén talált növények utóízével.
"Nem vagyok juh!"
És csodálatos, utolérhetetlen homlokán pici bárányfelhő jelenik meg ilyenkor.
Éva
Az Éva sok. Ha jön, beront, ha megy, elviharzik, ha beszél, áradó patak bugyog a szájából, ha főz, rettenetes edényben rotyog a saját magból saját ültetésű, saját kapálású, saját öntözésű paszuly, amihez az Éva sok pirított, pörgetett kesudiót kever a saját sajtolású olajával. Az Éva valaha szíriai, sötétszemű, rengeteg hajú kislány volt egy keményített madeirafüggönyös parasztszobában, sárgás, tompa fényt kibocsátó mégse petróleumlámpa mellett Brahmsot(?) játszott, amitől hosszú lett a nyár, és megállt a forróság, átmenetileg kimentett egy falut az iszkoló időből, de ennek hamar itt volt a vége. Mert az Éva sok, még a huszonegyedik hónapban is kötélen húzatta magát egy vitorlással a viharos tengeren, hátha a habok közt adna életet, maga rakta a háza falát, a kéményekbe, amikor elkészült velük, mind ahányszor bebújt és onnan énekelt a gyerekeknek. Sok, de mégse szirén. Ha jött valaki, kivárta, ott volt, hol húsos, hol hústalan korpuszával, kegyetlen, száraz, kemény, gyengéd, érzelmes, folyékony állapotával, és betöltötte a teret. És zenélt is hozzá.
(Hajós Gabriella)