( részlet)
Az utolsó éjszakán őt nézte. Ahogy fújtatott mellette háton fekve. Valahol az állat és a gép között felúton. Emberi vonásokat nem tudott felfedezni rajta. Gyorsan tudott elaludni. Bevégezte az aznapi penzumát és mint az épp kikapcsolt gép, átvette a sztendbáj móduszát.

Akinek nem nyomja a lelkét semmi súly, bármilyen aljasságot is követ el, az tud így elaludni. .....

Feltehető kérdés, hogy vajon ott akkor mi is volna. A lélek helyén.

Valójában egész együttlétük alatt ezt kutatta.

Semmi más nem érdekelte, csak a határátlépések. A határok feszegetése, aminél érdekesebb dolgot nem tudott nagyon elképzelni. Mettől - meddig ez, és mikor válik az ez, azzá. Hogyan? Írtózatosan érdekes dolgok ezek....

Egészen addig a pontig, amíg más, mások rovására ez nem ment. Mert ez a pont olyan élesen és világosan világított bele az egész elméjébe, hogy felvértezve érezte magát arra, hogy ellen tudjon állni mindannak a gonoszságnak, amit ez a mellette fekvő szuszogó, inakból és izmokötegekből felépített emberi váz megtestesített.

Hiszen tudta, itt egy valódi pszihopatával van dolga. Kíváncsi volt.

A képzelt kreátor maga. Aki éli mindennapi kényszeres életét, jól elbújva azok szemei elől, akik beleláthatnának a kártyái közé.

Hovatovább nincs is már sok lapja, mert az idő vasfoga még az ilyen alakokat is legyőzi, a gátlástalanság fokmérője egyre lejjebb csúszik. Az öregedés kegyelme íme megmenteni látszik még a lélektelenséget is.

De nem úgy a testet.

És ez bizony nagy félelme volt...