Az első cseppben ott van minden következő csepp. Nevezzük ezt akárminek.

Sűrű sötét borította annak a vidéki kertvárosi háznak a szobáját, ahol megágyaztak nekem.

A padlóra kiterített matrac volt akkoriban az utolsó menedékem.

Jóravaló, nekem segíteni szándékozó emberek lakták, akik révén munkát találtam tizenévesként, hogy fenntartsam magam, ne kerüljek az utcára.

Kedden mindig náluk aludtam, mert a zenekari próba késő estig tartott és már nem volt vonat Budapestre, ahol albérletben éltem.

Hetente kétszer jártam tanítani egy kiskunsági zeneiskolába, amiből futotta rá.

A hét középső felében pedig beültem a kertvárosi karmester zenekarába, mert neki szüksége volt hegedűsre, nekem pedig egy helyre, ahol ülhetek és nem kell azzal a rettenettel foglalkoznom, legalább abban a pár órában, ami akkoriban meghatározta az életemet.

Ekkor már elmúltam tizennyolc éves, de az a számkivetettség és megaláztatás, amivel nap, mint nap keltem és feküdtem nem múlt. Valójában, ha tudtam volna még mennyi ideig nem fog múlni, alighanem rég megtaláltam volna a módját, hogy végképp véget vetek magamnak, de szerencsére a jövőt megmutatni még a legokosabb váteszek sem tudják, legfeljebb elhitetik velünk, ha valamilyen szerencsés egybeesésnek köszönhetően beigazolódni látszik egyik vagy másik jóslatuk.

Nekem nem volt jósom. Jószerivel semmim nem volt.

Mert valaki elvette mindazt, ami lehettem volna, s helyére odarakta magát, kihasználva a sorsomat, hogy nincsenek gyökereim, a tehetségemet, hogy képes vagyok bármit könnyedén átélni, megérezni, bele tudok bármibe helyezkedni és utolsó csepp véremig kitartani és végigcsinálni.

Amiért megszeretünk valakit, ugyanazért hagyjuk is el. Sokszor megfigyeltem ezt a különös kölcsönhatást. Már aki el tud hagyni. Tudja, ezt hogyan kell csinálni.

Ha olyan erőkkel talákozik, ami nyílvánvalóan erős és érthetetlen, honnan is az erő, mi az eredője, ( és eseteleg neki pont ez hiányzik magából) szívesen kezd viszonyt olyan személyiséggel, akiben mindezek a tulajdonságok megvannak és szipokázva csapnak ki, lángba gyújtva őt, akit a gyökeressége korlátol a legjobban, akinek a társadalmi rangja és hovatartozása megtartja, de jószerivel semmi más. Mivel minden más hiányzik. Amolyan kultúrbölény, aki szeret beledagonyázni a szépbe és a jóba, mert tudja, hogy azt szeretni kell, megtanulta, hogy jó polgár módjára milyen a jóízlés, és kiváltságos helyzetében egy fikarcnyit nem kell azért tennie, hogy mindezek az ölébe hulljanak, szó szerint a polcról. Könyvek, zenék, jó ételek, megfelelő társaság. És azt mondja, így kell éljetek!

Ha pedig te végülis nem felelsz meg ennek, mert nem hiszel a hívságban, a meghunyászkodásban, a görcsös megfelelésben, a hamis hangban, a " hovatartozás" alapvető előjogaiban, az erő nélküli létben, a kiváltságosok nyugalmában,

Az elemi gondolkodás töredelmes visszaszorításában, akkor nem kellesz. Nem passzolsz bele. Túl zabolátlan, nem lehet irányítani.

Eltaszított, pedig nem voltam abban a helyzetben, hogy ne kelljen továbbra is a közelében lennem. Sőt, minden héten járnom kellett hozzá az óráira. Kitaposta lelkemet hosszas munkával és megszégyenítve vissza kellett ülnöm az iskolapadba. Behálózta az életem legkisebb zugát is, beleértve a testem minden rezdüléstét, majd ott hagyott magamra az élet kezdetén a semmibe.

És akkor ezt mindenki szó nélkül végignézte.

Azon a éjszakán, amikor megvetették nekem az ágyat a földön, ő is ott aludt a szobában.

Hallgatta egy darabig a zokogásom.

Ahogy a teljes megsemmisítés után egy - két évvel odafeküdt mellém megvigasztalni, még mindig nem fogta fel, mi is az, hogy kegyetlenség.

Azt hiszem, azóta se.