Az emberek talán a legtöbbet a kinézetükkel bíbelődnek. A sajátjuk éppúgy a mindennapi fohászok és sóhajtások, fogadkozások és beletörődések kínos tárgya, mint embertársaiké. Pedig mennyivel jobb lenne, ha nem tárgyként, hanem, alanyként kezelnénk saját testünket.

Olyannak fogadnánk el, amilyenné tőlünk válnak. Mert ez a nagy büdös helyzet.

A test is szellem, erre kéne ráérezni és átvilágítani. Megfényesíteni, mint a faggyú a madarak tollait, hogy ne szürküljön meg idő előtt, ne ázzon át és váljon rongyossá, ne roskadjon meg minden meghajlástól.

Alázatosan tűrni az idő vasfogát és közben folyamatában szellemi táplálékkal átlényegíteni, csak mert NINCS MÁS VÁLASZTÁSUNK.

Ezt lehet és kellene tennünk nap, mint nap.