(avagy a cinikusok halála)
Egyszer Quartett óránk volt egy nagyon nagy tekintélyű, szinte a végtelen magasságokig dicsőített, egekbe emelt, amolyan hatalmasságos gurunak számító embernél.

Mindenki hozzá ment, mert az ő végtelen tudása a legjobbakat is térdre kényszerítette, pályájuk csúcsán is szembesítette megoldásaik kisszerűségével, arányérzékük hibáival, egyáltalán az arányérzék mibenlétével,

a kotta pontatlan olvasásával, a hangzás laposságával, egyszóval a kifejezéstelenséggel.

Amikor először eljátszottuk neki a darabot, rögtön meg is jelent a szemében az az éles sárga fény, a szája körül az a gúnyos mosoly, amivel a szemüvegét kicsit magasabbra húzva megszólalt:

- Espressivo, espressivo?

Ilyenkor persze mindenki elszégyelte magát. Hát hogy is jönne ő ahhoz, hogy bármit ki szeretne fejezni - most éppen a hangszerén keresztül. Hiszen mi ő? Egy csekély értelmű medvebocs talán? Vagy egy komoly, zenei pályára készülő fiatal művész, aki bízik a tehetségében és megpróbálkozik a lehetetlennel, mégis valami újat mondani arról, amit már millióan elmondtak, eljátszottak sokszor, sok helyen. Lehet- e még bármit mondani? Hát hogy merészel itt bárki még valamit?

Ez a végtelen cinikus lélekjelenlét, amit ez az ember megtestesített abból a szándékból, hogy segítséget nyújtson a megértés bármely mozzanatához, a mai napig gondolkodásra késztet.

Csak éppenséggel pont a fordítottjára.

Mert igen.

Kifejezés mindenek felett, vagy inkább mindenben, minden által, mindenen keresztül.

Ha ezt nem találja meg valaki, örök életen át ott gubbaszthat a gödörben, nem lesz élő kapcsolata semmivel, hiába a nagy buzgóság, tökély, ezernyi remény, fényes karrier, lehozott babér.

Isten mentsen a cinikustól! A legrosszabb fajtája az emberi létezésnek!

Ne higgy neki, kerüld el messzire, vagy ha már ott vagy, állj elé és védd magad! Felemelt fejjel és bátran kérdezz vissza, hogy:

- De miért is ne Tanár úr, kérem?