Egy párszor már leírtam ezt a mondatot.

De akkor mégis mi?
Amit akkor érzünk, amikor valaki gondol ránk?

De akkor mégis mi?
Amit akkor érzünk, amikor valaki gondol ránk?
És honnan lehetünk benne biztosak, hogy amikor gondol, akkor úgy gondol - e, ahogyan azt mi gondoljuk?

Sehogy.

Nincs biztonság érzet.
Soha nem fogjuk kideríteni mi miért történik úgy, ahogy, még utólag sem. Lehet itt mindenféle segédeszközünk, kinek - kinek az ízlése és karaktere szerint.
De akkor mégis mi segíthet ebben a rettenetes bizonytalanságban?
A szavakról már rég tudjuk, hogy százezer féle képpen jelentenek mást az egyiknek, mint a másiknak.
Az élet végülis semmi másról nem szól, mint erről. S közben várjuk a Messiást és már azt is tudjuk, hogy ez a várás, várakozás maga az élet.
Sírunk egyet, hogy nem tudunk tovább várni, aztán nekifogunk mégiscsak valamit csinálni, hiszen mit is tehetnénk.
Nincs vigasztalás.
Az alázat segíthet vagy ahogy érteni szokták, az elfogadás, a harag( akinek megy), az akaraterő, és bármi, ami pillanatnyilag feloldja a bénultságot.
De az egészről szóló bizonytalanság nem múlik, csak majd velünk együtt.
Most esik a jég az égből.
Aztán majd elmúlik. Helyette feltehetően jön a jobb. Erre gondolunk.
Ha megnyugvást hoz, jó. Egy darabig.
De már az is épp elég.
(Elég a francnak.)
Van, akinek a mindegy jut. Ezzel jól elvan.
És közben építgeti a nagyszabású terveit.
Ez is egy megoldás.
Nincs megoldás.
A napugárra lehet várni.
Akkor várjuk ezt.