Azt hiszem ez a megbonthatatlan egység képezi az emberi cselekedeteket.

Az egymással érintkezésbe lépéskor elkezdünk " valamilyen módon" bánni a másikkal. Ez a bánásmód elkezd élni és beérni. Hová is?

Bármennyire is figyelek( és azt szoktam), alig találok példát rá, hogy ne a bántásban érjen révbe. Így vagy úgy ( ez a kapcsolatok minőségétől függ), de elérkeznek azok a sűrű pillanatok, amikor korlátlanul előtörnek a bántás legádázabb formái. Senki nem ússza meg.

Kezdjük csak a testvéreknél vagy az óvodában.

A lélek kifürkészhetelen kertjében.

Minden konfliktus mögött azt találjuk, hogy a személyiség kibontakozása ezzel a megfoghatatlan indulattal szövi át az egymás iránt érzett kapcsolódasi felület bonyolult ábráját.

Azt mondják, a szeretetet így tanuljuk.

De vajon megtanuljuk- e?

Vagy benneragadunk az állandó rivalizálásban és fölényeskedésben. Az ábrát felváltja a kisszerű mintakövetés és a berögzült félelmek, ahelyett, hogy a nagyszerű ábrázolás nyitná ki a végtelen megoldóképletek hatalmas tárházát.

Számtalan segítséget nyújthatna az emberi elme alapos vizsgálata, a tanok, de nem, mint rossz tanítómester, hanem mint az ezernyi finomsággal megáldott emberi lélekbúvár megannyi lehelete, tele buborékkal, ami felszínre hozhatná a sötétségben lakozó megannyi keserűséget, mely öl és nem ölel.

Mert amikor felszínre jön, csak akkor ér el a megbánás kegyelme, amiről ez az írás szólna.

Enélkül nem jön létre az a szerves egység, ami viszont elengedhetetlenül fontos ahhoz a minőséghez, amire emberi mivoltunk hivatott.

Minek mindig félmunkát végezni, ha lehetne egészet is.

Törekedni pedig csak az egészre érdemes, hisz balgaság volna másra fecsérelni ezt az életet, hamár ide vetett minket a sors.

És talán nem az ökle, hanem a mindig megtartó hatalmas, széles tenyere. Én ebben bízom.

" Mert isten tenyerén ülünk." Mindhalálig.