Élt egyszer egy farkas. De nem ám olyan egyszerű és hagyományos farkas volt ez, hanem egy csodálatos farkas. Erdőt - mezőt járva mendegélt naphosszat, s közben minden amit látott, belement a fejébe. S, ha egy farkasnak sok minden kavarog a fejében, akkor azt el is kell mondania valakinek. Így történt, hogy az erdő lakói bámulattal hallgatták a farkas történeteit. Szóba állt ő mindenkivel, megállt a sündisznóval, az egerekkel, bár legjobban a bárányoknak szeretett mesélni.

Régi állatokról szóló históriákat, háborús történeteket, csak úgy zengett néha az erdő erőteljes, bár kissé magas hangjától. Megtörtént, hogy néha találkozott egy medvével vagy akár egy másik farkassal( !) is, akik nem mindig hitték el a történeteit. Ebből aztán sokszor veszekedés lett, s kicsit felborult az erdő rendje, de ez a mi farkasunkat nem nagyon érdekelte. Ilyenkor vállat vonva tovább ment, és elrugdosta a köveket az útjából.

Igenám, de egy farkasnak néha előjön az étvágya. Bár szívós fajta volt, jól bírta a koplalást, sőt még a bogyókat is szívesen megkóstolta, bizony nem volt mit tennie, néha meg kellett valakit ennie a hallgatóságból. Mit mondottuk, leginkább a bárányoknak szeretett mesélni. Szelíd, kedves állatok voltak, jóravaló tekintetük sem teremtette őket másra, mint egy kis farkasvacsorára. Így aztán a farkas addig - addig csalogatta őket, mesélt nekik a szív piros harisnyás madaráról, majd a szív piros harisnyás madarának párját ritkító párjáról, hogy azok egytől - egyik belebódultak a mesébe s ájultan estek össze. Ekkor a farkas nem sokat teketóriázott, fogta és összeszaggatta őket álmukban. Jóllakottan feküdt egy darabig a tetemek mellett, majd továbbindult.

Voltak jól bejáratott útjai. Itt lényegében mindent ismert. Pontosan tudta melyik fűszál merre hajlik, hol kell vigyázni a bogáncsokkal, hol a szakadékkal. Sokszor elidőzött, hogy megnézzen követ, virágot, szirtet, hasadékot.

Történt aztán, hogy valmelyik lágy délutánon egy olyan területre tévedt, amit addig még nem ismert. Dombok és rétek keresztezték egymást, patakok csörgedeztek a sás alatt. Körbe pedig mindenféle formájú hegyecskék ölelték egymást karonfogva. Tetszett is a farkasnak, pedig amihez nem volt hozzászokva, elsőre idegenkedett tőle. Most azonban felkeltette érdeklődését ez a sokszínűség, s kedvet kapott, hogy felkutassa.

Ahogy járkált a fák alatt, egyszer csak megpillantott a távolban egy aranyszínű bárányt. Habár a a bárány bundája maga nem aranyszínű volt, a fák között beszűrődő napsugár olyan szögben érte a bárány testét, hogy azt aranyhálóba szőtte. A farkas megállt és jódarabig nem tudta levenni a szemét róla. Valójában először látott bárányt egyedül egy erdőben, ráadásul ilyen szépet még soha. A bárány azonban már látott sok farkast egyedül, ezért nem érezte úgy, hogy most menekülnie kéne. Arról nem beszélve, hogy a fején két kis szarvacskát hordott, ami mindentől megvédte, mivel a szarvacskákban isteni erő lakozott.

Így álltak jódarabig egymással szemben, s nem mozdultak.

Az erdő susogott körülöttük s ömlött a fény.

Mindketten érezték, hogy ami ezután történni fog, az egyszeri és megismételhetetlen lesz, s nincs lehetőségük rá, hogy ne vegyenek egymásról tudomást. Elindultak egymás felé, először kivárva, majd egyre gyorsabban, lépteik alatt ropogott az avar. Mikor megálltak, hirtelen egymásra szegezték tekintetüket, s bárány látta magát a farkas szemében, és farkas látta magát a bárány szemében. Mennyi idő telt el, nem tudni, de azt bizonyosan érzékelték, hogy egyszer csak a farkas homloka a bárány homlokához ért, amit a két szarvacska ékesített, s a farkas megszólalt: - Nem tudnád ezeket e szarvakat levenni, hiszen kiszúrják a szememet?

A bárány felnevetett és azt mondta:

- Hát én ezeket a szarvakat le tudnám venni, de akkor te engem megeszel, mivel nem lesz velem az erőm, ami megvédene engem tőled.

- Ugyan már, hogy tudnék én egy ilyen gyönyörű bárányt megenni!

Erre a bárány kézenfogta a farkast és elvitte magához. Útközben persze a farkas elkezdte mesélni a történeteit, s a bárány boldogan hallgatta. Sokszor belekérdezett ugyan, aminek a farkas nem örült, mivel egyáltalán nem volt hozzászokva, hogy valaki bármelyik pillanatban vegye magának a bátorságot, hogy félbeszakítsa, de végül ő is boldog volt, hogy mesélhet egy ilyen rendkívüli báránynak, akinek a fejét isteni erővel megáldott szarvacskák ékesítik.

Hazaérkezvén a bárány otthonába derült csak ki, hogy a szarvacskákban nem csak isteni erő, hanem még minden földi jó is lakozik, hiszen elég, ha bárány megfordítja valamelyiket, az rögtön terülj terülj asztálkámmá válik (mint abban régi mesében), s a farkas válogathat kedvére a sok jó falat közül.

Telt s múlt az idő, a farkas a báránynál maradt. A farkast azonban minden nap elfogta a régi vágya, hogy újra elmehessen az erdőbe, körülszaglálhassa a vidéket, felkutathassa a régi állatokat, akikkel szívesen diskurált, s bizony feltámadt a kedve újra ölni is. Ezt az aranyszörű bárány érezte, s egyre nehezebben engedte el a farkast. Egyik éjjel, amikor a farkas megint el akart menni, bazárta az ajtót, a kulcsot pedig elrejtette az egyik szarvába. A farkas erre égtelen dühbe gurult, s követelte, hogy azonnal nyissa ki az ajtót, különben széttépi darabokra őt. Erre a bárány nagyon megijedt, levette a szarvát, hogy átadja neki a kulcsot, de azt a farkas már nem tudta kivárni. Rávetette magát és darabokra szaggatta, majd sarkon fordult és elment.

Szerencsére a bárány mindig ügyelt rá, hogy a lelkéből egy darabot a szarvába rejtsen, így amikor a farkas bevágta maga mögött az ajtót, a báránylélek kiszökött a szarvacskából, s felszállt a magasba. Azóta felhő képében kíséri a farkast, s néha éjjel, amikor a farkas aludni tér, megpróbál olyan közel kerülni hozzá, ahogy csak tud. Ilyenkor fölé száll, és hajnalonként egy csepp harmat jelenik meg a farkas homlokán. De a farkas ezt már nem érzi.