Életem során egyszer volt, hogy harminckét napon át egyfolytában esett az eső. Ezt onnan tudom, hogy egy idő után számolni kezdtem a napokat. Akkoriban egy manzárdszobában laktam, ahol volt egy kis tetőablakom.

Ha felálltam, hogy kinézzek rajta, még éppen el tudtam csípni a salzburgi vár egyik oromfalát. Úgy megszoktam a monoton kopogást, hogy szinte hozzám tartozott, otthonossá vált, sőt  megszerettem abban a szörnyű szürkeségben.

Aztán egyik reggel olyan furcsa érzésem támadt, mintha valami nagyon hiányozna. Ahogy a fülemmel tapogatózni kezdtem ébredés után nem is értettem, hogy hol vagyok.
Kimentem a tetőteraszra és megpróbáltam felfogni, hogy mi történt.
Csodálatos volt. Sűrű pára úszott felettem, ha kinyújtottam a kezem, szinte foghatónak tűnt, mint a repülőgép ablakából a felhő.
Gyorsan szálltak és néhol felderengett valami a város tornyaiból, amit addig csak a harangzúgásból érzékelhettem.( És ez meglehetősen gyakran előfordult, mert a száz méteres körzetben hét templom, sőt katedrális vett körül, negyed óránként elültve az időt.)
Utánuk felfedeztem, hogy állnak még a dombok, sőt zöldek, ahol éppen nem egy szikla zárja el képet.
S végül megpillantottam egy kis kék darabot az égből. Éppen csak federengett a rohanó felhők között, de akkor már biztosan tudtam, hogy ott van. Nem veszett el ebben a teljes homályban, ebben a tocsogó tájban, vissza fog térni ide hozzám az a néma napsugár, mely nem veri az ablakom ezer súllyal, dörömbölve magának a létet. S békén hagy, élni.