Minden név fontos, de vannak fontosabbak.

Ráadásul ami jó, abba hamar beleszokik az ember. Amolyan biztonságérzetet ad, mert tudja, hogy egyszer ideér az a pár szó, ami miatt jobb lesz élni. Beindul a jókedv, vibrálni kezd a levegő, még ott is, ahol eddig unott órák tömkelege volt szokás, s csak néha zavarta meg a csendet a szomszéd szobából átszűrődő madarak zaja, mert ők sem tudnak mást csinálni naphosszat, mint inni vagy enni, vagy rágni( most konkrétan a gipszkartonfalat).

Ebbe a múló csendbe kezdett beszüremkedni valami titokzatos motoszkálás, hovatovább pattogás és kattogás.Pitty-patty, iderohan, odahúz, s közben a világ, ami tegnap még összerohadt vágyak hidegágya volt, lassan ketyegő órák halk neszévé változott. Mindenhol jelenné, sőt jelenlétté vált, a hűtőszekrénytől a garázsajtóig. Életre kelt a megszáradt falevél, a távoli város zaja, megannyi fű - fa-virág, lehulló hajkoronák. Egybeért éjjel és nappal, múlt, jelen és eljövendő. Ahogy kell, rendesen vagy rendetlenül, hosszan elnyújtva, vagy sebesen, mint a vonó hegye abban a bizonyos vonásban.

Aztán egyszer csak nem volt ott. Eltűnt hirtelen. Hiába nyomta a gombot, nem jelzett vissza. A gyomor tájékáról érkező gombóc, egyre erősebben kezdte nyomni a rekeszizmot.Olyan erővel, hogy fel kellett álljon, különben nem kapott volna levegőt.Odarohant az ablakhoz, belecsimpaszkodva a függönybe, próbált magához térni. Állt a fekete szobában és várta a jelet.

Nem telt el, talán csak tíz perc és visszajött.

Csak az örökkévalóság maradt a sötétben.Ott, akkor.