Megpróbálnám körüljárni azokat a szempontokat,

mikoris valami egészen kicsiny, a részleteket nem is feltétlenül érintő, de mindazonáltal folyamatosan idegesítő szóhasználat, ritmus ( vegy éppenséggel ritmustalanság odadörgölése az orrunk alá), kimért távolságtaró kioktatás, avagy negédes bizalmaskodás, netalántán a bennfenteskedés ordító diadalmassága, az odadobott okoskodások ( szigorúan tudományos alátámasztásokkal körítve), az egyszerű szóképletek viszolyogtató trivialitása, a búvalbaszottság ( értsd: a reménytelenség egekbe emelt örökös fekete diadala), a szomorúság ( amúgy teljesen nyílvánvaló) rettenetes közhelyszerű kizsákmányolása, a fontoskodó ( most valami egészen együgyű ötlet aránytalansagán fortyogó nagyokos kritikus méltán felháborodott önelégült apró mosolyát ünnepeljük), amikor a thomasmanni kifinomultságot messze felülmúló vontatottságot piedesztára emelő szemüvegen keresztül feltáruló édes homályban elterpeszkedő, hirtelen megütött jéghideg halánték egyszerre csak szigorúan feltámasztja a fejét és megértően biccent, nos ilyenkor bizony " kedvem szegődik", és nem olvasom tovább.