Van egy ember, aki ha felhív telefonon, akkor úgy dől belőle a szó, mint gyerekkorom mosógépéből a bugyborék. Egyre csak terjed kifelé, millió gömb egymásba ragadva, s máris úszik az egész szoba. Ha megszólalni próbálok, azonnal lecsapja a 21. századi kagylót( ilyenkor ott maradok a lucsok kellős közepén és úgy érzem magam, mint egy mátrixban, amiből most vissza kéne jutnom az eredeti dimenzióba

- csakhogy minden csúszik alattam - így aztán óvatosan kerülgetve a tócsákat próbálok visszakecmeregni a kiindulóhelyzetbe, ami meglehetősen fárasztó).

Ezért új taktikát eszeltem ki.

Nem várom meg, hogy elöntsön ( vagy inkább ledöntsön) a szóhadjárat a lábamról, hanem felkészülten várok az ostromra és magam alá készítek egy vödröt, hogy amikor hív a berregés, készen álljak. Óvatosan eltartva magamtól a készüléket ( hangtalanul és következetesen) meggátolva a felesleges burjánzást, a vödör felett félpercenként leheletfinoman ráfújok a már közben felgyülemlett buburékfelhőre, és potty, már benne is van. A lábam előtt hever hangtalanul a sok kis apró áttetsző szófoszlány, benne a vödörben, nem csinálva semmi felesleges munkát és szitkozódást, amit aztán egy egyszerű mozdulattal a végén, kiöntök a vécébe. Az én emberem pedig megnyugszik a vonal túlsó oldalán és nem csapkod semmit, hanem kegyesen lezárja a nem létező vitát egy röpke pillanat alatt, boldogan kinyújtózva karosszékében, mint Kacor király a mesében.