Bevallom, szinte semmit tanultam Prokofjevtől, csak a szokásos zenekari darabok jöttek eddig elő életem során.
Egyrész bizonyára azért, mert a " mestereim"
( te jó ég, mindjárt elfog a röhögőgörcs), szóval inkább nevezzük őket leginkább az iszonyatos tévedések rendeletésszerű bekövetkeztének, soha egy árva jót nem szóltak erről az emberről.

Na jó, mint emberrel kevesekkel foglalkoztak, merthogy az alkotó ugye, meg az ő műve, az bizony kettő, és ugyan elég már a művek nagysága, nem kell ezt holmi emberkedéssel keverni, ne bonyolítsuk már a megszokott tanrend kiváló értékíteletét, mi közünk hozzá, a tanulónak meg éppen elég a hangok bonyolult szövete meg az intonáció. 
Hát kérem, nem elég.
De térjünk csak oda vissza, hogy egyszerűen nem szerették. Nem tudtak vele mit kezdeni, mert általában a hangokon kívül az ég egy adta világon nem akartak kezdeni semmivel.
Ha mondjuk szájbarágták nekik Kafka iszonyát,  talán megsejtettek valamit a groteszkről, de már Mrožeket nem olvasták. Persze Dosztojevszkijt ciki volt nem olvasni, na meg Tarkovszkijt menő volt nézni, még ha egy büdös kukkot sem értettek az egészből. De "bizonyos" körökben ez a mindennapi kultúra, vagyis inkább a mindennapi kulturált időtöltéshez szükséges elégtétel része volt.
Mert ezzel lehetett jól pózolni, lám milyen kifinomultak vagyunk.
És bizony a dolgok miértje kevéssé foglalkoztatta őket. 
Miért ír valaki olyan hangokat, mint amiket ír?
Hogyan lehetne ezt elvonatkoztatni attól a történelmi kortól, amiben élt és alkotott?
A személyes lényétől/ lényegétől meg pláne.
Azt már egyszer leírtam, hogy az iróniát legkevésbé a zenében értik az emberek.
A szavakkal kifejezhető lehetetlenség még csak - csak néha eljut az agyukig, de a zenében?
Hát az nem arra való. Ott szeretünk fennköltebb érzésekhez, mint a heroizmushoz, vagy a mindent áttetsző impresszionizmushoz, netalántán a naív kisleány ártatlanságát megigéző népi dalokhoz nyúlni. Ez tetszeni fog mindenkinek. Hozza a sikert. 
És aki mindezt szóvá teszi, kifigurázza és közben mégis eszeveszett jó zenét ír belőle, az Prokofjev.
Erről szól a második szonáta. 
Mint egy Bunuel filmben, ahol a pöffeszkedő pogár leveszi a cipőjét, hogy a virágos réten mezítláb sétát tegyen, de már a harmadik lépésnél megszúrja egy tüske a lábát. Sőt lehet, hogy egy rozsdás rajzszög. Mit keres a réten? Hát azt mi sem tudjuk.
Nesze nektek romantika. 
Nahát micsoda moduláció sámán volt ez a Richard Strauss. Itt van belekomponálom nektek.
Vagy itt van egy beethoveni scherzo. Micsoda klasszikus.Nem ismertétek fel? Hát így szokta a nagy mester.
És ha még mindig nem csorog a könnyetek a nevetéstől beleírom nektek Schubert kintornás könnyeit a fináléba, hátha megjön a kedvetek sírni. Csak, hogy legyen rá okotok.
És, hogy megpecsételjem mindezt az életemmel, meghalok ugyanazon a napon, mint nagy vezérünk Sztálin elvtárs.
Hiába, nem csak élni, de halni is tudni kell.
Na meg zenét írni.
És az ott volt a kisújjában.