Két lábra állok a sötétben. Talpam alatt fürkészve keresem a deszkákat. Van valahol egy kiálló szög, amit ugyan megpróbáltak beleverni valamikor, de sikertelenül. Ha nem vigyázok, újra és újra belemegy a nagyujjba.

Nem mindig sikerül rögtön megtartani a súlyom. Mintha középen ( deréktájt) valaki folyton fogna, belemar a csigolyák közé. Villámló késekkel dobál, miközben én nem haragszom rá.

Végül elindulok a szűk folyosón - mely egyben könyvtár is - a konyha felé. Pár lépés után enged a fájdalom, már érzem, hogy megadja magát.

Homályosan dereng valami egy álomból.

Állítólag addig álmodjuk ugyanazt az álmot, amíg meg nem értjük miért is álmodjuk.

Én nem hiszek benne, hogy így volna. Nem hiszem, hogy mindent a megértés útján sajátítunk el, holott az értelem egyik legfőbb híve vagyok. De pusztán a racionalitás útján kevés dolgot sikerült megértenem. Mondják, nem próbáltam eléggé. Lehet.

Ellenállok neki. Valamiért.

Talán, mert nincs hozzá közöm.

Semmihez, amit pusztán logikával ki lehet következtetni, meg lehet mérni, behatárolni, megmondani, betenni a fiókba és biztos lenni benne, hogy ott lesz másnap is, ha újra kihúzom.

Lehajolok a földig. Kinyújtom a gerincem, ahogy a jógán tanultam. Aztán a következő pillanatban az égre tekintek. Oda, ahová elképzelem az eget.

- Van - e az égnek teteje?

- Persze, hogy van. - felelném. Hiszen a fák különben mit simogatnának.

A semmit simogatni márpedig nem lehet.

Megiszom egy pohár vizet és visszabotorkálok oda, ahonnan elindultam.

És újra álmodom tovább.