Létezik egy ember, aki csak fájdalmat tud okozni nekem.Egy részéről tehet, egy másik részéről nem.Most erről a másik részéről szeretnék írni.

A fájdalom egy idő után sohase azért fáj annyira, mert konkrétan megaláznak lenulláznak, semmibe vesznek, tönkretesznek- bár azért valljuk be, ezek sem mellékesek - hanem azért, mert visszahozzák az életünk során már megélt fájdalmakat. Mert újra átéljük azokat a szenvedéseket, melyek alakították a sorsunkat. S ha ez egy fontos korszakban történt, annál jobban törnek fel a mélyből.Egyszer írtam, mennyire jó volna a fájdalmat csak amolyan ajándéknak tekinteni.

Ha azt a pillanatot, amikor hátrébb tudunk lépni a magával ragadó örvényből, kitágíthatnák. Mert ez a tágasság - érzet vezethet csak a megértéshez. Nem csak a történeteink megértéséhez, hanem az adott helyzetünkön való változás megéléséhez is. Mert sohasem változtatás van.( És ebből is látszik, nem vagyok pszihológus.)Semmin és semmit nem lehet megváltoztatni.Ezek nem az emberi hatáskörbe tartozó dolgok - sajnos. Bűvölhetjük, mondhatunk imákat, amennyit csak akarunk- nem mintha ez nem férne ránk - de a nyomorúságunkon nem ez fog segíteni.

Mert a megértése valaminek MÉGSE! fejben dől el.Nem és nem. Nem a ráció uralja, hanem az empátia.Valakit és/vagy valamit megérteni pont azt jelenti, hogy ÁT TUDUNK LÉNYEGÜLNI, bele tudunk helyezkedni a másikba. Ezáltal megértjük a fájdalmát, és visszajutunk oda, hogy a fájdalom, fájdalmat szül.

Nem is tud másképp.Legyen az a mi saját fájdalmunk, amit újra szülünk mi magunk, legyen az a másiké, aki szintén ugyanezt teszi.És csakis ekkor rádöbbenhetünk rá arra a félreértésre, hogy urai vagyunk a helyzetünknek.Nem vagyunk urai, még csak az aktorai sem.

Akkor viszont mi marad? Na, nyílván kitalálható, a szenvedés mi más.Vagyis az életünk.Részvéttel lenni a fájdalom iránt.Ennyi, amit tehetünk, de ez nagyon nem kevés.Próbáljátok ki!