De vajon ez a tisztaság számonkérhető - e bárki máson? Aligha.

Akárhogy eszmélünk, nem fogunk megoldásra jutni. A helyzetek, melyek elé a sors állít bennünket, próbára ugyan próbára tesznek - csodálkozhatunk egy nagyot, hogy még ez is ?

- de aztán a kulcsot a válaszhoz mindig máshová rejti, mint ahol keressük. Aki megtalálni véli, egy percre fellélegezhet. Talán. Szerencse dolga.

Elidőzni a múltban, anélkül, hogy pátoszos nosztalgiába esnénk, akár pozitív, akár negatív irányban. Egyszerűen csak felfogni valamit abból a rengeteg átélt anyagból, amit az időérzékünk képességünk szerint megenged, mélyen meghajolva az emlékek előtt, a történet előtt, ami a jussunk. Nem kérdezni utólag, amire egykoron nem volt lehetőség. Azzal az áhítattal szemlélni a világot, mintha az éppen ebben a pillanatban teremtődött volna.

Az arc, a kéz, a pillantások sora és az összes mozdulat, mely egybefűzi őket, kötéllé csavarodva továbbtekeredik a következő állomásra, ahol már mások állnak, és másképp nézik ugyanazt a képet, ami így állandó és folytonos is egyben. Így magunkra már nem is lesz szükség.