Elgondolkodtam, hány valamirevaló zsenit ismertem, aki komolyan vette volna magát.

Aki, ha TEHETTE VOLNA, nem dobta volna el AZON NYOMBAN az egészet a fenébe, amit csinált. Casals írta például, hogy egy baleset alkalmával annyira megsérült a keze, hogy mindenki azon tüsténkedett, mi lesz, kihez vigyék, legjobb orvos, te jó isten, neki meg az volt az első gondolata, hogy hála isten, nem kell többet csellózni. Nade, valamiért nem tehetik meg, hogy ne csinálják.( Mert a hiba hajt.) És biztos, hogy nem a pozíciójuk miatt. Nem a társadalom elvárásainak megfelelő viselkedési kódex miatt. A pénz, a hatalom vagy egyéb csodaszerek miatt. A valódi zsenik mindig is a periférián voltak. Egyensúlyozva a lét és a nemlét határán. Volt átjárásuk abba a világba, ahová a " normális" ember egy percig sem kívánkozna, mert egyrész elviselni sem tudnák, másrészt szemernyit nem tudnának belőle átvinni ide vissza, a valós viszonyok közé. Az átélésnek ehhez a dimenziójához bizony minden kellhet, de komolyság, na ne röhögtessük már magunkat. ( " Noormáaliiis?") Ezzel szemben vannak, akik annyira komolyan veszik a középszerüket, ( középszer nincs, középszar van), hogy én csak ámulok és bámulok, hogy tudnak ragaszkodni ahhoz a szarhoz, amiben nyakig csücsülnek, mindenhol folyik ki, ömlik a szájukon, a kezükből, összes megmozdulásukból. De jó, ebben nincs semmi rendkívüli. ( A kényszer is kötelez.) Viszont észrevettem, hogy még a viszonylag tehetségesebbeket is sokszor bevonja a komolyság adta gőg icipici kis láthatatlan gőze, ott sistereg körülöttük és aki nem kezdi el azonmód valahogy elhessegetni, az bennemarad és vége. Idejekorán kell ezt elkezdeni kérem. Mert mire rajtakapja magát az illető, már késő. Beszürkülés, konformizmus ( sokszor aztán elbutulással vegyülve), monotonság vagy éppenséggel a fáradt léhaság, eltorzult alakok reményvesztett óbégatása szerelemről, fényről és egyebekről.Ne vegyük már olyan komolyan magunkat könyörgöm. Mert béklyó és fékezi ( vagy sok esetben meg is öli) a szellem munkáját és azok fáznak rá a legjobban, akik úgymond " szellemi" tevékenységet űznek. Nekik kell a leginkább résen lenni, különben egy napon azon vehetik észre magukat, hogy nem jut eszükbe többet semmi.