Az, hogy a próbatételek szükségesek és eredendően a hasznunkra vál( hat)nak nem is vitás. Ezt még azok is elismerik, akik( ha csak a gyerekeikre néznek) amúgy nem szeretnek ( már?) játszani.

De aztán valami lila ködben valahogy elfelejtik, hogy a játék, az nem egy felhőtlen lebegés az ismeret és az ismeretlen szeplőtelen határán, nem csak egy boldog elmerülés a lehetőségek közti térben, hanem bizony egy folyamatos kihívása a játékosnak, mert nem a pillanatnyi állapot fenntartására szolgálnak, hanem éppen hogy az ellenkezőjére. Mert a mozdulás a lényegesebb szempont.

A mozdulatban áll vagy bukik minden, ami emberi ésszel fölfogható, ez a mi közös nagy játékunk (próbatételünk) a születésünk pillanatától kezdve egészen a halálunkig bezárólag.( Ami utána következik, személy szerint számomra nem körvonalazható. Egyik nagyrabecsült mesterem egyszerű szavaival szólván: "nem tudom".) De amíg élünk, NEM TUDOM szó nélkül hagyni azt a közkeletű félreértést, hogy a leegyszerűsítés a boldog élet kulcsa és megváltója. Mert hiszen látva látom, mennyire bárgyú módon próbálkozunk nagyrészt megoldásokat keresni az elveszett hit, vagy az elveszett szerelem( a kettő ugyanaz) okozta bénultság, fásultság erodáló mechanizmusaira. Mindenki arra vágyik, hogy VÉGRE megérkezzen valami kis odúba, ahol aztán már nem kell erőfeszítést tenni ( vagy legalább már ne annyit) és a mozdulat helyét vegye már át a mozdulatlanság megdicsőült, örökké tartó világossága.

Nem fog menni. Helyette fel kéne fogni, hogy a leegyszerűsítés nem egyenlő az EGYSZERŰVEL. Az, hogy a bonyolult képletek visszavezethetők az egyszerűbb felé és végül mind a nulla irányába konvergálnak, hogy minden áttetszővé válik, sőt absztrakttá, elvonatkoztathatóvá, nos ez a dolgok természetéből adódik. Nincs is mit csodálkozni rajtuk. De, hogy közben mi történik velünk, a mindezt elszenvedő emberrel, az viszont szerintem nagyon nem mindegy. (Mert itt van a kutya elásva.)

Hajlandóak vagyunk- e kiállni a próbát és nem elköteleződni a sematikusság gyönyörűen kikövezett útján ( ami természetesen maga az útvesztő), vagy botorkálunk a folyamatosan adagolt ( ebben rejlik az isteni kegyelem) nehézségek közt, de (néha - néha)felismerjük ( szinte robbanásszerűen és pontosan) hogy már egy másik állomáshoz értünk. Ezek a megvilágosodás pillanatai.