Sokszor elhangzik emberek szájából - bár manapság egyre inkább csak írásban - bepötyögi mindenki egy óvatlan pillanatban, erre még jut idő, ha ismerte, ha nem, hiszen valamit mégiscsak megmozgat még mindig, ha valaki haláláról hallunk.

De vajon mennyi részvétet tudunk valójában megélni? Átfutunk rajta, mint a zöld réten, mint aki csak véletlenül arra tévedt, de már itt sem vagyok, ha valamire szükséged van, csak szólj, és aztán persze arra a valamire soha nem lesz szükséged, mert amire szükséged volna, az pont az, ami kimondhatatlan, amit nem kérünk mástól. Ilyent az ember nem kér. Részvétet.

Mert azt nem lehet kérni. Csak adni.

Tegnap bejött hozzám az egyik kisgyerekem órára és ahogy szoktam, megkérdeztem tőle, hogy van.

- Közepesen.- válaszolta.

Amikor rákérdeztem, miért, azt válaszolta, hogy azért mert szombaton meghalt az anyukája.

Nem érte váratlanul, ( engem annál inkább) mert három éve küszködött a rákkal, nyáron még közösen mászták a hegyeket, de most mégis nagyon gyorsan, hetek alatt kiderült, hogy vége.

ÉS MÉGIS, milyen furcsa is, hogy azt válaszolta, közepesen.

Egészen megdöbbenetett, holott emlékszem én is mennyire szenvtelenül álltam az anyám sírjánál gyerekként.

Aki elveszít, tudja, hogy elveszített. Ez a fatális.

Olyan lesz, mint egy letörött ág a földön. Hever, arréb rúgják, akkor ezentúl ott lesz.

Ennek a történetnek lehetne itt is a vége. De nincs.

S most kiderül, hogy mi is az a részvét.

A kislány szülei már három éves korában elváltak. Mindenkinek lett új élettársa, a kislány az anyukájával és az új apukájával lakott.

Kapcsolata a " régi" apukájával szintén megmaradt, akinek szintén van egy női partnere.

És most ez a két apuka összeköltözik a kislánnyal, hogy amíg szüksége van rájuk, nála legyenek mind a ketten. Vele éljenek, amíg kell és kivegyék a részüket mindketten abban a nehéz helyzetben, ahová sodorta őket az élet.

Mi ez, ha nem őszinte részvét?