Rég volt, tán igaz sem volt.Ilyen bölcsességeket még az anyjától hallott. Bár akkor sem tudott ezzel mit kezdeni, most mégis ez a mondat szólt a fülében, amikor rákanyarodott a földútra.Nem emlékezett már hányadiknál kellene balra mennie, valahogy mindegyik egyformán nyomasztónak tűnt.
Vityillók, még a rendszerváltás előtti időkből. Csupa egyforma telek, méterre kimérve, gondosan. Se több, se kevesebb. Nem volt ám urizálás, meg kilátás. Még magasles sem. Kukoricaföld meg búzatábla drótkerítéssel tálalva. Na meg sár.A palatetőket különben szerette. Ez volt itt mindenfelé. Különösen a kiszögelléseket, ahogy átütött rajtuk a fény. Némelyik bezöldült a mohától és a mocsoktól. Ha erre rásütött a nap, egész jelenetek sorait lehetett rajtuk kibogarászni.
Sok mesét talált ki ilyen tanácstalan délutánokon. Ahogy múlt az idő, úgy jelentek meg a különböző alakzatok egymás után, néha egy galamb vagy más kisebb madár is bekapcsolódott, mostmár aláfestő zenét is adva - karmaik jóvoltából - a történeteknek.Sokszor jöttek ki az anyjával, aki szorgosan kapálta az ágyásokat, taposta ki cipőjével a köztes utakat szigorúan két lábnyira. Soha nem értette, mire föl ez a kényszeres pontosság.- Mert ez így szép. Így rendes.Ó, hogy utálta ezt a szót. Mintha ezen múlott volna minden a világon. Mintha a szülei bármit is felfogtak volna a rendetlenség és rend viszonyáról, miközben végiggürizték a napot a " telken".Az tűnt fel neki, hogy ebben a kertben nincsenek virágok. Máshol azért fel lehetett fedezni néha egy tulipánt vagy egy rózsát, de náluk, semmi. Az anyjának egyszerűen nem jutott eszébe virágokat ültetni. Egyedül a drótháló tövében voltak ibolyák, de azokat még ő hozta a völgyből tíz éves kora körül. Ennek áprilisban mindig örült is, mert szépen elszaporodtak.
Persze a mai fejével már tudja, hogy miért nem voltak virágok.Mert az apja nem engedte meg.Lényegében nem engedett semmit. Se le, se el, se fel. Legszívesebben letagadta volna a világot, amiért létezik, amiért és ahogy egyaránt.Különösen a szíve nem engedett fel. Hegy alatt, kő alatt, örök időkre zárta be egy jégkalitkába, ahol viszont az vert forrón tovább, mert a szív már csak ilyen. Vert és forrt a dühtől.Tizenkét dühös ember lelke egy testben. Ez a megtestesült düh volt az apja. Erről egyszer tudtak beszélni.Három napon át mesélte az életét. A lényegére próbált figyelni annak a hirtelen elézúdított múltnak, amihez neki semmi köze nem volt, s amiről addig semmit nem tudott, de nem lehetett mondani, hogy pontosan megértette volna az okokat.
Ami átszüremkedni látszott, talán az, hogy az emberi görcsös szenvedés kulcsa valahol a megaláztatásban rejlik. Az azonban korántsem annyira egyértelmű, hol is fogantatik a megaláztatás. Megérteni, honnan ez a rengeteg indulat és keserűség, mely oly sok rettenetességet okozott neki és az anyjának.Most hozzá igyekezett.Nehezen szánta rá magát, mert súlyosan félt tőle, amióta az eszét tudta. És az elég korán meglátogatta. Gyakorlatilag mindenre emlékezett három és fél éves kora óta. Ezen sokat gondolkodott, hogy vajon ezzel miért is verte meg a sors ( noch dazu). Mert, ha valami ennyire rossz, legalább ne lenne emlékezőtehetsége ilyen pontszerűen és folytonosan egyszerre. De valamiért így rendelte az isten, (bár ez a későbbiekben előnyére is vált.) De akkor ott, ahogy végül elérte az utolsó mellékutcát, még nem tartott máshol, minthogy összeszedve minden bátorságát, bemenjen az oroszlán barlangjába.A ház(?)ugyanabban a félkész állapotban leledzett, mint abban az évben, amikor meghalt az anyja.
Azóta inkább csak romlott, sőt szinte csontig rohadt. Nyilvánvaló volt, hogy egy alkoholista emberhez jött. Ez újdonságként hatott, addig ugyanis ital nélkülinek tudta az apját, akinek nem kellett ahhoz berúgnia, hogy éjjel megérkezvén a panelházba, ahol laktak, iszonyú hangosan rúgja szét a szobaajtót, de olyan erővel, hogy a gyerekszoba ajtajáig szálljanak az üvegdarabok, ami az előszoba másik oldalán volt, pont szemben. Ilyenek ha nem is mindennaposak, de gyakori rendszerességgel történtek. Ha megcsörrent a kulcs zárban két dolgot jelenthetett. Reggel fél hatkor a megnyugvást, délután kettő után a gyomorgörcs kezdetét.Most pedig ott feküdt előtte ezen a nyomortanyán.Szinte fel sem fogta, ahogy megmozdult az ágyában, ki is áll előtte. Morgott ugyan valami zavarosat egy légpuskáról, amivel azonnal lelövi, mint egy kutyát, de nem volt benne biztos, hogy ez neki szólt. Ahogy ott állt és felnézett a plafonra, mindenhonnan zöld hernyók ereszkedtek alá.
Lógtak szálakon, mint egy kis liften, utaztak a nyaka felé. Kénytelen volt elugrani előlük. Egyszer aztán mégis megkérdezte, hogy már megvan - e a diplomája.- A fele kész. A diplomamunkám is. Már csak egy vizsgakoncertet kell játszanom és akkor vége.De addigra már befordult újra a fal felé, mert nem nagyon érdekelhette a dolog.Soha nem hallotta hegedülni.- Elvinnék pár dolgot.- Fent van a padláson.Nem sok minden maradt. De a régi határidőnaplóját, amit azon a nyáron vezetett, amikor beteg lett az anyja, és a háromkarú kovácsoltvas gyertyatartót még megtalálta. Sokszor eltűnődött ezen a feliraton.Határidőre halt meg.Kilépett a még hideg, de már tavaszias levegőre és nem nézett vissza többet. Visszaindult oda, ahová akkor már nagy nehezen eljutott, a megbocsájtásig.Az apja még tíz évet élt.