Tegnap este, egy egészen különös élményben volt részem. Persze csak azért, mert nem vagyok az a típus, aki éjjel sokat tartózkodik az utcán. Mitagadás én már hajnalban alszom.

Viszont tegnap kaptam egy meghívást, és ennek eleget téve, biciklivel tartottam hazazafelé, úgy kettő tájban. Kifejezetten jól esett abban lágy hűvösben, érdekes fanyarkás illatfelhőben, ami csak így a visszakacsintó nyárnak köszönhetően vett körül, miközben hajtottam a bringám a sötétben.

Szerencsére nem lopták el, pedig megérkezve a Kudammra észleltem, hogy elhagytam a lakatkulcsot. Sebaj, úgy gondoltam itt a város szíveben biztos nem lesz gond. Így is lett. Egymagában ácsorgott a magányos utcasarkon, és hűségesen megvárta, hogy visszavigyem az otthonába.

El is indultam. Nem mondhatnám, hogy túl sok járókelő lett volna körülöttem, amíg áthajtottam Charlottenburgból Wilmesdorfon keresztül Schönebergbe, ahol lakom.

Aztán egyszer csak megérkeztem egy másik bolygóra.

Két három utca találkozásáról van szó, ahol körülbelül olyan ezer ember álldogált, elfoglalva az úttesteket, járdát, figyelmüket egészen egymásnak szentelve, kis csoportokban, de azért egész szorosan egymáshoz képest, beszélgetve. Kezükben természetesen itallal, de senki nem látszott magankívül, vagy senki nem volt túlságosan hangosabb a másiknál, tehát a dolog nem az ivásról szólt. Ahogy közelebb értem a kis tömeghez, ami a fekete éjszakában tényleg valahogy még sötétebbnek tűnt a tömbszerűsége miatt, akkor láttam, hogy bizony itt csak férfiak vannak. Bár kissé ebben is elbizonytalanodtam, mert egyesek( sőt mondhatni kettesek- hármasok) nem néztek ki hogy úgy mondjam emberszerűen. Volt, aki nyaktól felfelé valami narancssárga - piros rókaszerű bőrmaszkban beszélgetett egy békaemberrel. (Náluk értelemszerűen nem volt pohár, csak egymás kezét fogták.) Leszálltam a járgányomról, most már elkezdett érdekelni a dolog. Aztán megláttam egy hármast, ahol már teljes szkafanderben felém forduló létező lények állták utamat. Fekete, teljes testet beborító fényes megmondhatatlan képű űrlények hangja szólt belőlük. ( Na persze németül, de ettől most tekintsünk el, ez még fokozta is helyzet komikusságát számomra.) Nem vagyok otthon a fantasztikus műfajban, de el tudom képzelni, hogy a filmvilágból, vagy valamelyik regényben szereplő tökéletességgel utánzott figurák voltak itt megformálva, sőt életre keltve. Láthatólag teljesen értették egymást, csak szófoszlányok szintjén hallottam miről beszélnek, s rájöttem, ez nem nekem szól.

Aztán jött egy nagyobb társaság egy még nyitvatartó helység előtt, rajta a Männerkneipe elnevezéssel.

Na, ezután elfogott a teljes vágyakozás. Hiszen nem vagyok hülye, tudom miről szól ez a pár utca itt Berlinben, de mégis. Nekik van egy ilyen helyük. Bárki idejöhet, megnézheti a kínálatot, vegyülhet. Figyelnek egymásra, egy biztos pont az életükben. Nem fognák kinézni, nem fognak elzavarni, nem kell, hogy feszengve ijedezzél, mert teljesen nyílvánvaló, hogy miért jössz ide. Jókedvű, tökéletesen harmonikusan illeszkedő embercsapat, megengedve magának a humort, akár abszurd kinézetet, mert tudják, hogy összetartoznak.

Aztán arra gondoltam, hogy nekem sosem volt ilyen.

És tényleg, nem is lesz soha.