Mindig elképedve figyelem, mennyire nem szeretik a vitákat a körülöttem lévő emberek. Nota bene, nem is vitának fordítják le maguk számára, hanem a legközhelyesebb szóval, veszekedésnek. És ez még meglehetősen értelmes emberek között is előfordul.

Súlyos sértettségüknek adnak hangot, ha olyan falakba ütköznek, amit nehezen vagy csak nagy nehézségek árán tudnak átugrani. Mert ugye, ami nehéz, nem fér bele a komfortérzetünk folytonosságába, azzal meg minek vesződni.

Elfecsérelt idő, hiábavaló próbálkozás, súlyos teher, kinek éppen hogyan szűrődik le a szituáció kényelmetlensége. Vannak kifejezetten konfliktuskerülők köztük, értetlenek, flegmák, talán visszhúzódóbb személyiségek is, de a nagy részük általában csak simán lusta bármire, amihez valamilyen erőfeszítésre volna szüksége.

- Nincs hozzá kedvem. Minek ezzel annyit bajlódni.

Mintha csak a harmónia volna az egyetlen dolog világban, amire törekednünk kéne. Ettől lesz szép kerek, rózsaszínpozsgás, üdítő és egyben végtelenül unalmas is.

Aki tanult zenét, az talán tudja, hogy a disszonancia az egyik legfontosabb eszköz a kifejezésre. Annál szebbet, mint amikor egy késleltetés végre célba ér, nehezen találtunk azóta is. És bizony az eltart, eltarthat elég sokáig. Na és mennyi van belőlük? Végtelen átmenetek sokasága, megspékelve " idegen" hangokkal, melyek csak úgy feszítik ki a időt és tartják bizonytalanságban de egyszersmind didergésben is a hallgató fület.

Ettől válik ugyanis érdekessé az élet. Hogy figyelsz, mert van mire.

Ne csak a sematikus közhelyeket szajkózd vagy az éppen divatos és elfogadott általános ideológiákat szopogasd kulturális hovatartozásod szerint. ( Jajj, csak nehogy túl savanyú legyen. Bármi, csak ne túl...)

Próbálj meg inkább kilépni, mert jó, akkor is ha konfliktussal jár.