Ha tehetem és dolgom van Berlin belvárosában ( persze, mint ilyen, nincs neki), közepe igen, de az meg nem a közepén van - na mindegy, ebből is látszik, hogy nem egyszerű dolog valamit szavakkal meghatározni - legfeljebb hozzászokunk, mert mindenki így használja ugye, a szokás meg hatalom és így körbe is értünk. Schon wieder.

Viszont ilyenkor mindig egy bizonyos aluljárón megyek le és fel, mert általában ott ül valaki( alighanem orosz az illető) és olyan szépen harmonikázik, hogy egyszerre szégyellem el magam hegedűvel a hátamon és gondolok mindarra, ami körülvesz és meghatároz, ki miért tart ott, ahol éppen tart, ki miért él és ki hal éppen meg ebban a pillanatban és kinek van vajon köze a lényegi dolgokhoz, ki értette meg miért kell szétszálazni köteléket, ami egyszerre tartóoszlop és gúzs is egyben, mennyire vagyunk elkötelezett hívei a megértésnek, ami nélkül nincs felismerés, ami viszont elengedhetetlen bármihez, ha azt szeretnénk, hogy valódi közünk legyen egymáshoz.

Megtartani e lényegivel a kapcsolatot. Hogy átjöjjön, hogy ne maradjon a sötétségben, mert enélkül nem jó élni. Sőt nem is lehet.

De zenélni, írni, festeni sem. Semmit nem lehet.

És akkor arra gondoltam, hogy mennyi pénzért ülök feleslegesen ma is színpadon, hogy kiszámoljam a tizenhatodszüneteket és közben imitáljak valami zörgést meg hörgést egy olyan darabban, aminek már semmilyen kapcsolata sincs semmi lényegessel.

Ez az ember meg úgy játszik itt, akkora ívvel és térrel, hogy azon csodálkozom, miért nem repült még ki a vonat az alagútból.

Mindenesetre én felszálltam ma rá.