Azon gondolkodom, hogy mi marad a végén. Mert ez fontos lehet.Ahol éppen vagyunk, mindig egy végpont.

Ennek ugyan nem vagyunk nagyon tudatában, de azért látens módon csak érzékeljük időről időre. A teljesen ösztönöktől hajtott lények tudják ugyan ignorálni, de ettől még egy létező dolog.( És ne keverjük az ösztönt az intuícióval.)

Az, hogy a végpont egyben valaminek a kezdete is, az nem olyan biztos. Mondhatni, merőben bizonytalan, bár szeretjük ezt a kezdőpontot beépíteni az elképzelésünkbe, mert enélkül bizony nem olyan jó esténként elaludni.

A fenti kérdésre, hogy mi marad, mi a maradandó, azonban érdemes választ találni.

Mert CSAK EZ a valóban VAN.

Ami kipúposodik az egészből, mint a hegycsúcsok az alvó párából.

Egy valóban átélt mozzanat, melyet az emlékezet is pontosan olyan intenzíven tudott megfogni, hogy a utolsó pillanatban is tisztán és fényesen jelenjen meg.

Attól tartok, hogy igen kevés lesz belőle

De ezek a képek az eleven szeretet képei lesznek.